Technikatörténeti szemle 17. (1988-89)

TANULMÁNYOK - Tringli István: A Habsburg-monarchia központi bánya- és pénzverésügyi igazgatása 1713–1848

hasonló a helyzet. Az arany-, ezüst-, rézbányászat és a vele összekapcsolódó feldolgozás privilegizált és a többihez képest rendkívül fejlett formákat mutató rendszere kétségtelenül a pénzveréssel való összefüggéséből fakadt. A többi ásványok ilyen szempontból való megítélése gazdasági jelentőségüktől, helyi előfordulásuk mennyiségétől erősebben függött, így nemcsak az egyes államok, hanem azokon belül bányavidékenként is különböző jogok voltak mérvadóak rájuk. Már a középkori bányászattal foglalkozó törvények, egyes privilégiumok a szokott legfontosabb ércek felsorolásán kívül tartalmazták az „egyéb ásványok" kifejezést, akárcsak újkori utódaik. Szó szerinti értelmezésétől azonban tartózkodni kell, hiszen még évszázadokkal később sem vonatkoztatták rájuk a klasszikus bányászati jogelveket. Egyes szakírók kiemelték, hogy a tipikus bányakiváltságok történetileg is azokhoz az ásványokhoz kapcsolódtak, melyek kitermelése és feldolgozása szorosan összekapcsolódott. Amilyen mértékben a feldolgozás a szokásos ipari tevékenységek irányába tolódik el és válik el a bányászattól, annyira különbözik jogi megítélése is, egészen az ipari jellegű kitermelésig menve, pl.: kőolaj bányászat (2). Ha tételesen fel akarjuk sorolni, hogy a tárgyalt korszakunkban mely ásványok a bányajog, a bányaszabadság és a bányaigazgatás tárgyai, eltéréseket találunk a tekintetben, hogy némelyik ásvány, mely az egyiknek tárgya, nem tartozik a másikhoz. Mivel a dolgozat a bányaigazgatás XVIII. századi és XIX. század eleji fejlődéséről szól, ezért azokat a bányatermékeket soroljuk fel, melyek ide tartoztak: az összes nemesés színesércek, vas, salétrom, higany, timsó, kőszén, grafit stb. Nem tartozott ide a kő-, homok-, kavics- és agyagbányászat, mely a bányajognak és a bányaszabadságnak sem volt tárgya. Külön kiemelendő, hogy szintén nem ide tartozott a sóbányászat, melynek igazgatása az azzal való kereskedéssel fonódott össze; ez teljesen külön hivatali szervezeten nyugodott alsó- és felsőszinten egyaránt — lévén az egész birodalomban ez állami monopólium. Az abszolutista államrendszer a pénzügyigazgatásban a középkori helyzethez képest merőben új jelenségekkel szolgált. A bányavidékek igazgatását a középkorban az erősen hierarchizált bányavárosi önkormányzatok látták el Csehországtól Alsó-Magyarországon át egészen Tirolig. A kamarai igazgatás nem a modern polgári jogelvek szerint ettől függetlenül, hanem ezzel együtt, helyesebben ebbe beépülve végezte az uralkodói jogok érvényesítését. Ez helyenként és különböző időszakokban eltérő módon történt. Az önkormányzati rendszer elhalásának oka kettős, e két ok azonban egymásból is következett: a középkori eredetű, a klasszikus német bányajogban gyökerező intézményrendszer nem tudta gazdasági feladatát teljesíteni; a megnövekedett piac igényeinek megfelelően újrabővíteni a termelést — ebben nagy szerepük volt a technikai akadályoknak. A XVI. századra Európa színes- és nemesércbányáinak többségére sötét idők jöttek el, amelyet az amerikai ezüst és arany megjelenése csak súlyosbított. Nem segített a majdnem mindenütt kipróbált forma: egy-egy tőkeerős nagyvállalkozónak — mint pl. Alsó-Magyarországon a Fugger—Thurzó-vállalatnak — való bérbeadás sem. A másik ok „kívülről" jött, az abszolutizmus részéről, mely még több aranyra és ezüstre kívánta váltani eddig is meglevő jogait. Eddig az önkormányzati szervek látták el a kamarai feladatok egy részét, most egy-egy bányavidék kamarája — amely a központi hatalomtól, illetve annak szerveitől erős függésbe került — kerekedett az önkormányzat fölé. Mindez együtt járt az állami tulajdon előretörésével, hiszen a kamara nemcsak közhatalmi funkciókat látott el, hanem az állami tulajdonú bányák kezelését