Technikatörténeti szemle 17. (1988-89)

TANULMÁNYOK - Tringli István: A Habsburg-monarchia központi bánya- és pénzverésügyi igazgatása 1713–1848

is végezte. Ily módon mint bányatulajdonos tudta érvényesíteni jogait a magánosok között. A kamarák tehát nemcsak a pénzverést felügyelték, beszedték az«urburát, hanem jogszolgáltatási teendőket végeztek, bányarendészeti feladatokat láttak el a nem állami tulajdonú bányák fölött, gyakorlatilag kezükben volt a bányavárosok igazgatása, és mindamellett mint állami bányavállalatok is működtek. A közjog és magánjog összefonódása az egész feudális jogrendszer sajátja, nemcsak a bányaigazgatás és bányajog területén jelentkezett. Az egyre inkább polgárivá váló társadalomban érthetően nehézségeket okozott ez, ennek ellenére 1848 előtt kevés olyan fejlemény történt, ami érdemben változtatott volna ezen a rendszeren. A központosítás és a kamarai igazgatás primátusának elismertetése a XVI. század közepén történt. Csehországban az 1534-es, Karintiában az 1550-es, AlsóAusztriában az 1553-as, Alsó-Magyarországon az 1573-as bányarendtartások ennek a folyamatnak az állomásai (3). Az önkormányzat megcsorbítása a rendszer bevezetésekor természetesen a bányavárosok ellenkezésébe ütközött, de bele kellett törődniük (4). A beletörődés annál is könnyebben ment, mivel a kamarai tisztviselőkkel való személyi összefonódás megmaradt, és még egész tárgyalt korszakunkban is jellemző volt (5). A bányakamarai tisztek a kamarai igazgatás külön ágát képviselték. Nemcsak a szakemberek, hanem a bánya- és pénzverőkamarák is sajátos állással bírtak. A legtöbb helyen — amennyiben szabad ilyen általánosító megállaptíást tenni a középkorban független államisággal rendelkező Tiroltól Sziléziáig — a pénzügyigazgatás legfelsőbb vezetőjének volt ugyan beleszólása a bányászatba és a pénzverésbe, de hivatalától többnyire függetlenül élték a bányahelyek életüket. Sem a ferdinándi, sem a miksai rendeletek nem léptek fel egységesítő törekvésekkel, így a XVI—XVII. században is egy-egy bányakamarának különböző jogai voltak. Még az egy tartomány — egy bányakamara elvet sem valósították meg, az elnevezésekben, alá-fölérendeltségi viszonyokban, funkciókban: pl. volt, amelyik pénzverőkamara is volt egyben, volt, ahol ez külön volt, vagy egyáltalán nem is volt. Ez a tarkaság jellemző még a XVIII. században is. Egy-egy bányakamarához tartozó bányahelyek közt is továbbéltek a partikuláris, középkori eredetű eltérések. Űjra egy alsó-magyarországi példa: a körmöci és a selmeci jog különbözőségéből fakadóan a Miksa-féle bányarendtartáshoz csatolva különböző „felvilágosító szabályokat" adtak ki a körmöci és selmeci jog szerint élő bányavárosok számára. A dolgozat tárgya a központi bányaigazgatás fejlődése, de fontos hangsúlyozni, hogy bizonyos egyöntetűség — korántsem egyformaság — az egyes bánya- és pénzverőkamarák jogállásánál csak a XVIII. század végére alakult ki. A központi kamarához való viszonyuk problémás volt, az egyes tartományok esetében még nem rendelkezünk erről megbízható, egyenlő színvonalú feldolgozásokkal. A régi országos kamarák nem léptek és nem is léphettek fel közvetítőként. Az udvari kamara elődjét ugyan már 1498-ban felállították, de ez nem működött folyamatosan (6). A XVI. század második felében a rendi jellegű országos, tartományi kamarákat és a bányakamarákat (nem az országos kamarákon keresztül!) már szorosabban kapcsolta magához az udvari kamara, bár rendkívüli tarkaság mutatkozott meg e tekintetben (7). Hogy a birodalmi széttagoltság mennyire nem középkori túlhaladott csökevény volt, hanem az eltérő gazdasági, társadalmi, politikai viszonyokban gyökerezett, azt jól mutatta az, hogy a Habsburg-abszolutizmus első sikerei után épp a központi hatalom,