Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - †Kempler Kurt: Adatok az Országos Közegészségügyi Intézet létesítéséről és működésének kezdetéről

egy új, faluegészségügyi bizottsága Budapesten tartotta alakuló ülését. Ebből az alkalomból előadássorozatot rendeztek. Az intézet szervezeti felépítését ábsa közli a kiadványban. A jelentés egyébként az előzőek rendjét követi, és így jól érzékelhető, hogy milyen sok irányban bővült a területi tevékenység. Pl. fénykép mutatja be, hogy miként szállítják lovaskocsival községről községre az iskolafogászati felszerelést. Az 1931. évről szóló V. éves jelentés (33) a német és angol összefoglalókkal együtt már meghaladja a 150 oldalt. Idegen nyelvű összefoglalót egyébként az első (csonka) évtől kezdődően mindig közöltek. A hazánkat is elérő gazdasági válság jelei tükröződnek: „megállás" következett be az intézetnél, nem történt azonban „visszafejlődés". Az év őszén, amikor az állami költségvetés csökkentésére került a sor, „az Intézet munkáját az összeomlástól és öt év eredményeit a pusztulástól az egészségügyi kormányzat elhatározása és a Rockefeller Alapítvány újabb áldozatkészsége mentette meg". Ezzel együtt is jóval kisebb költségvetésből kellett gazdálkodni, ugyanakkor az intézetre háruló munka „erősen megszaporodott". Ez racionalizálással vált lehetségessé. Erre példát is említ. Nagyra értékelhető a diftéria visszaszorítása terén elért eredmény. Védőoltásokkal sikerült a megbetegedések számát a nem oltott személyekhez viszonyítva „legalább egytizedére" csökkenteni. E jelentésben szerepel már egy Általános Egészségügyi és Járványügyi Osztály is, kebelén belül egy Járványügyi Alosztállyal. 1928 óta készítették elő a fertőző betegségek kötelező bejelentését, és ez ebben az 1931-es évben valósult meg az idevágó népjóléti miniszteri rendelet alapján (34). A vizsgált időszak utolsó, 1932. évi jelentése már 194 oldalas (35). Bevezetőjében olvasható, hogy míg Európa gazdasági válsággal sújtott országainak némelyikében a krízis „szinte megbénította" a hasonló intézmények működését, addig itthon nemcsak hogy sikerült az intézetnek az elmúlt 5 év alatt kiépített munkáját megmenteni, de — legalább ott, ahol a megállás visszaesést jelentett volna — tovább is építeni azt. Ez ismét az Alapítvány rendkívüli segélyeinek köszönhető. A jelentés tartalmazza azt, hogy az intézet 1932. július elsejétőj a Belügyminisztérium hatáskörébe került. A Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumot ugyanis megszüntették. E jelentésben Johan még csak a számvevőségi előnyöket, az új számvevőségi (gazdasági) vezető megértését, rugalmasságát dicséri. Később azonban azt vallotta, hogy a felügyelet változása növelte az intézet munkájának eredményességét. Ezt azzal indokolta (36), hogy a belügyminiszternek nagy hatásköre volt, ha ő „leszólt" a törvényhatóságoknak, akkor az egészségügyi intézkedéseket a belügyi apparátus végrehajtotta. Mintaként közöl is egy járási szintű határozatot, amellyel a járási vezető (a főszolgabíró) pl. a bacilusgazdák elkülönítését elrendelte. Kitűnik a jelentésből, hogy az intézet „rendszeres ellenőrzése támogatta" (értsd: kényszerítette) a magyar gyógyszergyárakat abban, hogy most már kifogástalan inzulin álljon rendelkezésre, mely „ma már egyenértékű a külföldi készítményekkel". Ennek ismeretében annál érthetetlenebb, hogy miért nem képes napjainkban erre a magyar gyógyszeripar. Figyelemre méltó adat az ápolónő kérdéshez: felmérésük szerint 4854 főből 2702-nek (55,6%) semmiféle szakképzettsége nincs. Ehhez megfelelő kommentárt is fűz.