Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - Batári Gyula: Fejezetek a két világháború közötti erdélyi magyar természettudományos, ipari és orvosi folyóiratkiadás történetéből

azért is létfontosságú volt ez a kérdés, mert az ottani magyarság nagy többsége nem beszélte a román nyelvet, az értelmiség jelentős része pedig az anyaországba menekült. Tehát a magyar kisebbségnek a szó szoros értelmében létszükséglete volt, hogy az anyanyelvén beszélő, publikáló szakemberei legyenek. A szakembereknek meg magyar nyelvű könyvkiadásra, szakirodalomra, anyanyelvén folytatható képzésre, továbbképzési lehetőségekre, szakfolyóiratok hálózatára, sajtóra és könyvtárakra volt szüksége. Amint már említettük 1919 előtt nem vetődött fel éles formában annak szükséglete, hogy az erdélyi magyar értelmiségnek, szakembereknek külön saját sajtóorgánumaik legyenek, mert rendelkezésükre állt az egész ország sok tucatnyi szakfolyóirata. Azonban az előállt különleges helyzet megkívánta, hogy az egy kisebb ország népességét meghaladó lélekszámú erdélyi magyarság a tudomány, a művészet, a mezőgazdaság, az ipar és közgazdaság minden területén saját szaksajtó-hálózattal rendelkezzék. A kezdeményező erőben nem is volt hiány, elsősorban az irodalmi és kulturális területen, már 1918 végén és 1919-ben hírlapok és folyóiratok tucatjai indultak meg, illetve folytatódtak. Hamarosan kialakultak a sajtókiadás új centrumai Kolozsvár mellett Nagyváradon, Aradon, Temesváron, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen (1). Olyan jelentős folyóiratok indultak, mint a Napkelet, Génius és a hosszú életű Pásztortűz, amely lap 1945-ig megjelent. A Napkelet írógárdája jelentette meg az első erdélyi magyar művelődési ellátó könyvkiadót, az Erdélyi Szépmíves Céhet 1924-ben, majd 1928-ban kiadta saját folyóiratát, az Erdélyi Helikont. A baloldali értelmiség pedig létrehozta előbb Dienes László, majd Gaál Gábor szerkesztésében a kolozsvári Korunkat, mely folyóirat egyes szaktudományok elméleti szakcikkeit is rendszeresen közölte. Hosszan sorolhatnánk még e korszak számtalan hosszabb és rövidebb életű kulturális és társadalomtudományi lapjait, de célunk elsősorban az erdélyi magyar szaksajtó kezdeteinek és kialakulásának a bemutatása. A szaksajtó beindítása lényegesen nehezebbnek bizonyult Erdélyben, mint az általános érdeklődésre számottartó politikai, irodalmi és társadalmi lapoké. Ugyanis a szaklapok életre hívása eleve nehézkesebb, mert rendszerint csak egy szűk kisebb réteg érdeklődésére tarthat számot, és rentabilitása is sokkal problematikusabb az alacsony példányszám miatt. A szaklapok közül az egészségügyi, gyógyszerészeti és a mezőgazdasági terület fejlődése alakult viszonylag a legegészségesebben, a többi terület kiadványainak a fejlődése nem minősíthető szerencsésnek. Itt említjük meg, hogy a tárgyalt korszak határa 1919 januárjától 1940 szeptemberéig terjedt — ettől csak egyes esetekben térünk el —, ugyanis a bécsi döntés után Dél-Erdélyben jórészt megszűnt a magyar nyelvű folyóiratok kiadása, északon pedig lényegesen átalakult. Nagymértékben határt szabott a feltárásnak az a körülmény, hogy a lapok igen jelentős része nem található meg a magyarországi könyvtárakban, és az eredeti színhelyen történő tanulmányozás jelenleg nehézségekbe ütközik. Ezért sok jelentős folyóiratnak csupán a címét ismerjük. Az életerő megnyilvánulásának minősíthetjük azt a gyors aktivitást, ami elsősorban a sajtó, de a könyvkiadás területén is megnyilvánult az impériumváltozás utáni években Erdélyben. Az egyik erdélyi magyar író szellemesen jegyzi meg erről a korszakról: „Az erdélyi sajtó jelentett úgyszólván mindent, a sajtó volt az erdélyi magyarság egyetlen megnyilatkozása, egy kopolttyu, amelyen keresztül a magyarság lélegzett" (2). Hiszen Erdélyben György Lajos