Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - Károlyi Zsigmond: Lászlóffy Woldemár (1903–1984)

érzékenység micsoda más irányú képességeinek kialakítására képes. Lászlóffyban ez fejleszthette ki rendkívüli emberi és problémaérzékenységét, fokozta fel, finomította ki információ-éhségét, tudásvágyát. Jellemző erre, hogy egy sajátos munkamódszert alakított magának: akár a fejszámolók, vagy sakkozók, képzeletben építette ki (imponáló fantáziával és memóriával) problémafelvetéseit és azok megoldását is. Mindent előbb gondolatban épített fel, vezetett le, vagy szerkesztett meg, s ha már készen volt: vetette azokat papírra apró, kalligrafikus bolhabetűivel. Egyébként e mindenkivel szembeni figyelmességet jelző írásmód egész egyéniségét is tükrözte. Bár a betegség éveken át megakadályozta hivatásának érzett otkatói működésében — a betegágyán is igyekezett számbavenni, tisztázni és tudatosítani e hivatás követelményrendszerét. Még ágyhoz kötötten sem kívánt, s tán nem is tudott volna megválni sem oktatói hivatásától, sem kutatásaitól, bármely megkezdett munkájától. Már 1945-ben kérte, hogy — ha beosztottként is — de helyezzék vissza a Vízrajzi Intézetbe, hogy legalább a Vízügyi Közlemények szerkesztésében folytathassa időszerűvé, sőt egyre sürgetőbbé vált terveinek megvalósítását. 1943tól egészsége további javulásával — és már mint műegyetemi magántanár — az újonnan felállított Országos Vízgazdálkodási Főigazgatóságon kapott osztályvezető-helyettesi beosztást, ahonnan kérésére a Vízrajzi Intézet helyettes vezetőjévé rendelték. A szervezési-igazgatási feladatoktól való mentesítése ellenére (mely gátolta volna a kutató munkában) megnövekedtek adminisztratív (kutatás-fejlesztés-szervezési) feladatai, de mindezek mellett (és ellenére) legkedvesebb témája a VK maradt — és fő törekvése ennek kifejlesztésére irányult. Nem csupán arról volt itt ugyanis szó, hogy a nemzetközi szintű és értékű tanulmányok bő idegen nyelvű kivonatával biztosítsa eredményeink bekapcsolását a hidrológiai információ nemzetközi áramlásába s ezzel öregbítse a nagymúltú magyar hidrológia és vízépítés jó hírét. A VK-nak, mint nagy információs értékú és nagymúltú intézeti kiadványnak s tekintélyes csereanyagnak: segítenie kellett a háborús viszonyok miatt ismét lemaradt (s a nagyvilágtól elzárt) Vízügyi Könyvtárat, hogy újra a már megközelített színvonalú, korszerű információs bázissá váljon. Így vált (és válhatott) a VK nemcsak a Könyvtár újjáépítésének fontos és nélkülözhetetlen eszközévé, hanem tudatosan szervezett „szellemi exportunk" első megvalósítójává is, amely export azóta is kamatozik számunkra. Különösen nagy segítség volt ez az újjáépítés, majd a tervgazdálkodás bevezetésének, s a feszített műszaki fejlesztés nehézségeivel küzdő országnak — nemkülönben (a ráháruló feladatokkal) az újjáépítés-tervgazdálkodás élvonalába került egész Vízügyi Szolgálatnak is. Közben a kényszerszabadsággal megszakított pálya ideje sem telt eredménytelenül, nem múlt el nyomtalanul a pályát újrakezdő, lábbadozó Lászlóffy egy tekintélyes múlt alapján s minden fiatalt leköröző tapasztalatokkal és látókörrel kapcsolódott be újra a Mérnöktovábbképző Intézet, a BME és a Tudományegyetem oktató munkájába: felfrissített világszintű tájékozottságával, tudásával aligha kelhetett versenyre bárki. Különösen magas szintű „interdisciplináris" látásmódja vonzotta „kapcsolatokat kereső és teremtő" egyéniségéhez — minden irányból a fiatal hallgatók tömegeit. Az 1952—1969-ig terjedő közel két évtizedet a VITUKI-ban töltötte, mint annak egyik felelős vezetője (osztályvezetője, majd főosztályvezetője) kemény, eredményes munkában. 1956-ban a műszaki tudományok doktora fokozatot nyerte el.