Technikatörténeti szemle 14. (1983-84)

TANULMÁNYOK - †Lászlóffy Woldemár: A világ első vasbeton hajózsilipje

1909-ben megjelent 4 kötetes munkájában, „Handbuch für Eisenbetonbau" (A vasbeton-építés kézikönyve) címen foglalta rendszerbe. A művet a tervezőmérnökök hamarosan szétkapkodták. Az 1910-ben indult második kiadás már 12 kötetre duzzadt (3). Ez a nagyszabású munka — a kor számottevő angol és amerikai, francia, hollandus, német és olasz műszaki folyóiratokban vasbeton létesítményekről megjelent leírások értékelésével kiegészített gyűjteménye — adja kezünkbe a bökényi zsilip elsőségének bizonyítékát. Amíg ugyanis az első kiadás vízépítési alkalmazásokat tartalmazó III. kötetében csupán arra találunk néhány példát, hogy egyes hajózsilipek és szárazdokkok fenéklemezébe „a biztonság kedvéért" vas-síneket vagy rúdvasakat betonoztak be, a második kiadás IV. kötetének „Hajózsilipek valamint szárazdokkok" c. fejezetében az első kiadásban idézett példák megismétlését az alábbi szöveg követi (165. o.): „Mindezen példák esetében tulajdonképpen nem beszélhetünk vasbetonról. Csupán a zsilipépítésben tett előrelépést jelentenek... Arra, hogy a hajózsilipek minden szilárd része elkészíthető vasbetonból, ragyogó példa a Magyarországon, a Hármas-Körösön 2905-ben dr. Zielinski Szilárd profeszszor tervei szerint épült hajózsilip és a vele kapcsolatos duzzasztómű... A kedvező talajviszonyok folytán talajvízszín-süllyesztéssel, és ennek következtében szárazban dolgozhattak úgy, hogy az ilynemű létesítmények mintaszerű példáját teremtették meg. Tegyük ehhez hozzá, hogy a bökényin kívül más monolit vasbeton zsilipről nincs is szó a kötetben — vagyis a figyelemmel kísért szaklapok egyikében sem történt ilyenről említés — és a három ábrával kísért ismertetés ezzel a mondattal zárul (168. o.): „A vele kapcsolatos kedvező tapasztálatok szerint a műtárgy hasonló létesítmények kivitele szempontjából a legnagyobb figyelemre mélt ó.". Empergrernek ezek a buzdító szavai nagyon időszerűek voltak, mert a mélyés vízépítés területén sokan idegenkedtek a vasbeton alkalmazásától. Az építtetők tartottak a vasbetétek elrozsdásodásától, az agresszív vizeknek a betonra káros hatásától, és aggályoskodtak, mert a földdel betemetett vagy tartósan vízzel borított vasbeton test nem volt folyamatosan ellenőrizhető. Ez a helyzet vezetett oda, hogy a Hajózási Kongresszusok Állandó Nemzetközi Szövetsége (Association Internationale Permanente des Congrés de Navigation — AIPCN, vagy angolul PIANC) a XII. philadelphiai kongresszus napirendjére tűzte a vasbeton vízépítési alkalmazásának kérdését. A fenti szövetségről tudni kell, hogy kongresszusai nem hajózási (navigációs) kérdésekkel, hanem a vízi közlekedést és forgalmat előmozdító folyószabályozás és -csatornázás, csatorna- és kikötőépítés, valamint kikötői berendezések ügyeivel foglalkoznak, és a húszas évek derekáig egyedüli színhelyei voltak a vízimérnökök nemzetközi találkozóinak. Mivel pedig a szövetséget a hajózás fejlesztését feladatuknak tekintő tagállamok alkotják, a kongresszusokon előterjesztett jelentések (rapports) és közlemények (Communications) az egyes országokban uralkodó helyzet, ill. nézetek hivatalos ismertetői akkor is, ha összeállítójuk nevét viselik. így kell értékelnünk a philadelphiai kongresszusra a vasbeton vízépítési alkalmazására vonatkozóan beérkezett közleményeket (4) is. Vegyük őket sorra: Németország részéről F. Schnapp (29. sz. jelentés) csak vasbeton hidakat említ, vízépítési műtárgyat egyet sem. Az Egyesült Államokbeli helyzetről Richárd L. Humphrey terjedelmes, gazdagon illusztrált jelentésben számolt be (30. szám). Vasbeton partfalakon, mólókon és kikötői