Technikatörténeti szemle 14. (1983-84)

KÖNYVISMERTETÉS - Vastagh Gábor: Theodore A. Wertime and James D. Muhly: The Coming of the Age of Iron

ismereteket tételez fel a — bár sokkal bővebben előforduló, ám sokkal nehezebben kohósítható — szulfidos rézércek feldolgozása. Lassanként aztán rájöttek, hogy ha a rezet egy más fémmel ötvözik, jól önthető és főleg sokkal keményebb terméket, a bronzot kapják. Hosszú ideig az arzén-bronzokat készítették, és csak lassanként lépett a helyébe az igazi bronz, az ónbronz. De, hogy az eléggé nagyvolumenű termeléshez szükséges sok ón honnan eredt, ez a történeti metallurgia máig meg nem oldott kérdése; mert a Mediterránum keleti részében és annak közelében számottevő ónérc-előfordulás nem ismeretes. A vas használatára eleinte a szükség szorította az emberiséget. Az i. e. 12. században a réz-, de főleg az önellátásban, a nemzetközi kereskedelmi útvonalak megszakítása miatt zavarok léptek fel, és így vált szükségessé egy kiváltó anyag keresése. Az egyik szerző megkérdi: vajon a mai társadalmak, majd úgy 2000 körül, mikor egyrészt az energiahordozók és a bányászható nyersanyagok kifogyóban lesznek, másrészt a Föld növekvő lélekszáma miatt az igények még nőni fognak, képesek lesznek-e ilyen megoldásra? (A recenzens véleménye: nem!) A színesfémek (réz, ólom, ón) a kohósításkor olvadt állapotban jelennek meg, de a vasnál, az akkori lehetőségek között, ez nem következett be. Vajon hogyan jöttek rá, hogy a keletkező szilárd, vas-szemcsékből, salakból és faszénből áló massza, megfelelően feldolgozva, használható terméket ad? Minden valószínűség szerint úgy, hogy a réz olvasztásakor, a folyamat elősegítése végett hozzáadott vasoxidból keletkezett először a — nyilván az őskori kohász nagy meglepetésére — szilárd, ám alakítható tömeg. Az izraeli Negev-sivatagban talált jelentékeny ősi, i. e. negyedik évezredi réztermelő telep (Salamon király rézbányái!) leletei és ott a modern olvasztási kísérletek utalnak például erre. Ez az ún. buca-eljárás tehát kovácsvasat termelt. Acélt vagy a kovácsvas utólagos felszenítésével készítettek, vagy — amint a legutóbbi évek ásatásai bizonyítják — magában a buca-kemencében is lehetett acélt készíteni. Hogy az edzhető acél ismerete i. e. 1200 körül már megvolt, bizonyítja az Odüsszeia jelenete, midőn Odüsszeusz és társai Polyphemos küklopszot egy izzó fatörzsnek az egyetlen szemébe fúrásával megvakítják (itt idézzük): gőze az égő szemnek, sistergett szeme gödre Mint amidőn a kovács nagy fejszét, szörnyű szekercét edzeni márt a hideg vízbe, s hallatszik a vasnak hangos jaj szava, mert nagy erőt ettől kap a jó vas:... szélin olajfa dorong körül úgy sziszegett szeme akkor, (Devecseri Gábor fordítása.) A vaskohászat a mai felfogás szerint i. e. 1500—1000 körül Anatóliában (a mai Törökország területén) kezdődött; de lehetséges az is, hogy talán Cipruson. A vas technológiájának fejlődését, az alkalmazásának állandó bővülését tárgyaló részié a műnek a legérdekesebbek, de ezeket itt részletesebben ismertetni persze lehetetlen. Európában i. e. 800 körül terjedt el a vas használata; és innen számítjuk, Hallstatt-periódus néven, az igazi Vaskorszak kezdetét. Míg a rómaiak elég jelentékeny vastermeléséről kevés archeológiai eredményt ismerünk, a romanizált keltáké annál jobban ismert (Noricumi acél!). A népvándorlás primitívebb népeinél az elért technológiának inkább visszafejlődése észlelhető. (Bár ezzel csak kevéssé függ össze, de óhatatlanul eszébe jut a recenzensnek, hogy a