Technikatörténeti szemle 14. (1983-84)

TANULMÁNYOK - Ritter Endre: A szegkészítés és fejlődése gépi gyártássá

fűzőhegy vastagságúra, végül a negyedik húzást már 1 munkás húzta ugyancsak 20 lyukon át „gavette" vastagságúra. További húzásokkal a hajszálnál vékonyabb lett a huzal, melyet négyféle finomságban készítve alkalmaztak. A súrlódások csökkentésére a huzalokat minden húzás előtt viasszal dörzsölték be. A húzóvasakat (16. ábra) a kovácsok készítették. Módszerük a következő volt: lágyvasból serpenyőalakot kovácsoltak, melyet acéltörmelékekkel töltöttek meg, melyeket izzítás utáni hirtelen lehűlés és a termék széttörése révén nyertek. Az egészet kályhában fehérizzásig hevítve, az acél megolvad, tésztaszerű lesz, melyet óvatos kalapácsütésekkel a lágyvas serpenyővel összehegesztenek. Az így kapott kettős réteget kinyújtják és lesimítják és újraizzítva feszültségmentesítik. A nyílásokat a lágyvas oldalról fokozatosan beütött, egyre finomabb tüskékkel nyitják meg, míg a tüske hegye éppen átér az acélrétegen (nagyon finom lyukak esetében a hegy átérése még nem látható, csupán az olaj átszivárgása jelzi a nyílás jelenlétét.) A nyílás végleges méretét a húzóműben alakítják ki, az acéloldalról bevezetett kalibrált és polírozott tüskék behajtásával. Ily módon keletkeznek az előbb szűkülő, majd táguló húzónyílások. A hengerlési, majd húzási fokozatok keményítik a huzalt, ezért az egyes fokozatok között lágyítás és revétlenítés szükséges. Ez utóbbira kén-, vagy sósav fürdőt, majd mechanikus súrolást, vízbeni öblítést alkalmaztak. Az elhasznált maratóvizet a folyókba vezették, ami kiölte a halakat és a víz más célokra is használhatatlanná vált. Ezért különféle mechanikus revétlenítési módszerekkel próbálkoztak, elkerülve a savak használatát (ez volt a környezetvédelem egyik korai jelentkezése?) de ezekkel teljes eredményt a 19. században még elérni nem tudtak. Későbben áttértek a kiizzításra jól záró edényekben, semleges gázban, amikor reve nem is képződik. 16. ábra. Húzóvasak a 19. századból