Technikatörténeti szemle 14. (1983-84)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: A műszeripar történetéből. A pesti szerkovácsok

és 12 évet dolgozott Pest-Budán legény minőségben. Amikor a városi tanácstól megkapta a mester-engedélyt, idős korára hivatkozva kért felmentést a remeklés alól (50). A viszonylag későn alakult szerkovács céh nem volt erős szervezet, mégis megpróbált védelmet nyújtani tagjainak a konkurrensekkel szemben. A konkurrensek ismét mérlegkészítésre kértek engedélyt, azonban a céhmester tiltakozása miatt a városi tanács ere nem adta meg hozzájárulását (51). A műszerészeket a testületi kiváltság nem védte. Ha azok más céhekkel keveredtek vitába, a küzdelmet biztos elvesztették. 1844-ben például a híres Nusz Antalt a gárgarézöntő céh panaszolta be, hogy legényeiket foglalkoztatja. A mester kénytelen volt engedni, és elbocsátotta segédeit (52). A szerkovács mesterek általában műhelyenként 2 legényt tartottak. A céh megalakulásakor a 6 mester és egy özvegy mellett 16 legény és 8 inas dolgozott (53). A legények zöme mesterénél lakott, azonban — mint láttuk — már a 18. század végén voltak a városban letelepedett, önálló lakással rendelkező legények is. A mesterek műhelyeikben 2—2 legény számára rendeztek be szállást (pl. Wagner, Schaffrat), de a jól felszerelt munkapadok mellett több legény munkába állítására is lehetőség volt. A munkabérek napi 70—75 krajcár körül mozogtak, ami az 1840-es években jó fizetésnek számított (54). Mint az elmondottakból látható, a szerkovács- és műszeripar a 19. század első felében jelentős fejlődést ért el. Az iparűzők száma megnőtt, a termékek differenciálódtak, a mesterek szakítottak a kovács és lakatos hagyományokkal. A fejlődő városban a szerkovácsok egyre kevésbé foglalkoztak szerszámkészítéssel, hiszen ezt a század közepén kevésbé képzett iparosok elvégezték helyettük. A céh megalakulásával olyan laza érdekvédelmi szervezetet teremtettek, ami nem korlátozta az ipar fejlődését. A szerkovácsok ipara a polgári forradalom után hirtelen visszaesett, és a válság jelei már az 1850-es években is érezhetők voltak. Ebben az évtizedben a szabad tőkebeáramlás miatt a kézműipar több ágában (pl. a textilfeldolgozó, bőrfeldolgozó, élelmiszer- és szolgáltatóiparokban) fellendülés következett be, azonban a szabad utat nyert polgári fejlődés a fémfeldolgozó iparokban ellentmondásosan éreztette hatását. A fejlődés a gyáriparnak és nem a kisműhelyeknek kedvezett. Megrendült maga a céhes szervezet is. A szerkovácsok csak 2 társuk fiát vették fel mesternek: Hesz Hermant 1854-ben (55), és Weiszenau Fülöpöt 1858-ban (56). Az évtized végén mindössze 3 céhtag rendelkezett önálló bolttal (57). Az orvosi műszerkészítők a késesekhez csatlakoztak, és megerősítették szervezetüket (58). A mesterjogot kérő szerkovácsoknak a korábbi változatos áruskálával szemben csak egyetlen remeket kellett készíteni: vagy pecsétnyomót vagy kisméretű esztergát (59). A legények száma is csökkent. 1855-ben 10 szerkovács segítség nélkül űzte mesterségét, és nem is lett a céh tagja. 5 legény önálló lakással rendelkezett és saját műhelyében kontárkodott (60). Az 1860-as években a városi tanács a szaktudás igazolása nélkül is megadta mindenkinek a mesterjogot, sőt megszűnt a céhes mestervizsga, a remeklés is. A kérelmezők száma megnőtt, és a tanács mind a 9 jelentkezőnek engedélyezte az iparűzést. Az új mesterek általában szerszámkészítésre kértek engedélyt, és Kirchmayer József (61) tartozott a régi, 1848 előtti szerkovács családok leszármazottai közé. A kiváltott iparengedélyek alapján megkezdett iparűzés azonban nem bizonyult időtállónak. A felvettek közül sokan nem tudtak boldogulni a kapitalista átalakulás versenyében. 1871-ben 3 céhes mester, 3 céhen kívüli és 2 szerszámkészítő tartott boltot a városban (62). Az iparűzők mobilitása tovább fokozódott. Míg 1855-ben a 17 mester és egyedül dolgozó iparos közül 9-nek élt