Technikatörténeti szemle 13. (1982)
TANULMÁNYOK - ifj. Bartha Lajos: A magyarországi csillagászok szerepe az asztrofizika megalapozásában (1871–1921)
fénnyel nem rendelkező égitestek — a Hold, a bolygók és kisbolygók, valamint az üstökösök — fényvisszaverő képességének (albedójának) mérésére. A századfordulóig a magyarországi asztrofizikusok legfőbb munkaterülete a spektroszkópia és spektrográfia volt. Az 1900-as évek elején azonban már kitűnt, hogy a rendelkezésre álló távcsövekkel ezen a munkaterületen már nem vehetik fel a versenyt a Nyugat-Európában, de főként az USA-ban egyre-másra épülő nagy műszerekkel. Ezért Harkányi Béla, majd Tass Antal, az ekkor már állami kezelésben működő ógyallai Asztrofizikai Obszervatórium főobszervátorai az észlelések súlypontját a kisebb eszközökkel is végezhető asztrofotometriára helyezték (24). Említést érdemel azonban a kolozsvári egyetem német származású mechanikusának, Schwab Frigyesnek már korábban megkezdett munkássága: az 1870es évek végétől, szerény eszközökkel, de igen nagy szorgalommal észlelte néhány változócsillag fényességének hullámzását (Schwab, 1886a, 1886b, 1887a, 1887b). Észlelései jelentősen hozzájárultak a későbbi feldolgozások eredményeihez (25). A 20. század elejétől az ógyallai Obszervatórium észleléseinek nagy részét is a fényességmérések tették. Egyrészt a nóvák és a változócsillagok rendszeres megfigyelésével, másrészt az égi egyenlítőtől a —10°-os deklinációs körig terjedő övezet csillagainak fényességkatalógusával vitathatatlanul értékes, bár korántsem az előző évtizedek úttörő munkáihoz hasonlítható észlelési adatsorozatot gyűjtöttek össze (Harkányi, 1901; Tass, 1916, 1925). Figyelemreméltó, világviszonylatban is újszerű kezdeményezés volt azonban Terkán Lajos (1877—1940) — Konkoly legtehetségesebb tanítványának — kísérlete a többszínben végzett fényességméréssel (26). A változófényű csillagok esetleges színváltozásának mérésére sárga, vörös és zöld színszűrővel, tökéletesített fénymérő módszerrel vizsgálta a csillagok színét. Ugyanekkor kísérletezett a fotografikus fénymérés módszereinek tökéletesítésével is, és elsőként határozta meg a légkör fényelnyelését a fotografikus fotometriában (Terkán, 1910a, 1910b, 1914). Terkán nevéhez fűződik a béta Lyrae kettőscsillag rendszer keringési adatainak és méreteinek addigi legpontosabb meghatározása, saját fénymérései, valamint a pulkovoi obszervatóriumban végzett színkép-mérések felhasználásával (Terkán, 1905, 1906). Ezt az Ígéretesen induló kutatási programot az I. világháború szakította félbe, ugyancsak ez okból maradt befejezetlen az Ögyallán megkezdett fotografikus fényesség-katalógus összeállítása is (Konkoly, Berichte 1905—1914). d) Észlelő csillagászok Az asztrofizika későbbi elméleteinek kidolgozásában — és általában a csillagászati ismeretek bővítése terén — nem szabad alábecsülnünk a magyarországi észlelők pontos, megbízható észlelés sorozatait. A már említett spektroszkópikus katalógus és üstökös színkép-észlelések mellett pl. értékes adatgyűjtés folyt Ógyallán a meteorokról és meteorrajokról. Kétségtelen azonban, hogy a maga korában az 1872-től rendszeresen végzett napfolt megfigyelések számítottak a legjelentősebbnek (Kongoly, BAO I—XX). A napfoltok helyzetét előbb rajzolással, 1903-tól pedig fotografikus úton állapították meg. Ezek az adatok beépültek a napfoltstatisztikai munkákba (pl. R. Wolf híres feldolgozásába), valamint a Nap tengelyforgására vonatkozó, alapvető vizsgálatokba (G. Spörer munkáiba). Világszerte nevezetessé váltak Fényi Gyula 1886 és 1917 között végzett észlelései a Nap protuberanciáiról. A fényképezés alkalmazása előtti korszakból ez a leghosszabb, teljesen homogén, emellett szinte páratlanul pontos észlelési