Technikatörténeti szemle 13. (1982)

TANULMÁNYOK - ifj. Bartha Lajos: A magyarországi csillagászok szerepe az asztrofizika megalapozásában (1871–1921)

létesítette —, és elsőként sikerült 34 csillag sugárzó energiáját, nagyságrendileg helyesen megállapítania (Kövesligethy, 1883, 1888b). Mérései alapján elsőként kapott helyes értéket egy változófényű csillag (az U Orionis) viszonylagos hőmérsékletingadozására (Kövesligethy, 1886). Az általa levezetett formulával a Nap felszíni hőmérsékletére 7000 °K hőmérsékletet nyert, ami akkoriban a legjobb, a valósághoz legközelebb álló volt. Kövesligethy formulájának végső megfogalmazásában a Planck-képlethez hasonló jelleget adott. Ezért, bár elvi meggondolása téves volt, az általa kapott adatok nagyságrendileg helyesek. Formulájának jellegéből következik, hogy elsősorban az alacsony hőmérsékletű (sárga és vörös színű) csillagok felszíni hőmérsékletére nyert jó értékeket (Kövesligethy, 1899, 1900). Sajnálatos tény, hogy Kövesligethy vizsgálatai a múlt század végén nem keltettek érdeklődést a szakemberekben. (Talán azért sem, mert az általa levezetett, 3000—8000 °K közti csillaghőmérsékletek a kutatók többsége számára túlságosan alacsonynak, tehát helytelennek tűnt.) Annál nagyobb figyelmet keltett fiatalabb kortársának és munkatársának, Harkányi Bélának (1869—1932), már a Planck-törvény ismeretében végzett hőmérsékletszámítása (31). Harkányi 1902-ben közölt adatai az asztrofizika történetében mindenképpen úttörő jelentőségűek: először adott a sugárzástörvény felhasználásával egzakt csillaghőmérséklet értékeket (Harkányi, 1902, 1903). Módszere egyúttal a Planck-törvény első, eredményes alkalmazása volt, és értékes bizonyítékként szolgált a sugárzási törvény helyessége mellett. Az általa megállapított hőmérséklet értékeket sokáig idézték a kézikönyvekben és a szakirodalomban, eredményeivel egy évtizeddel megelőzte Wilsing és Scheiner munkáját (32, 33, 34, 34). Harkányi később megkísérelte, hogy a hőmérséklet, a látszó fényesség és az ismert távolság alapján megállapítsa a csillagok átmérőjét is. Az 1910-ben közzé tett táblázata 17 csillag fotoszférájának hőmérsékletét és az égitestnek a Naphoz viszonyított átmérőjét adja meg (Harkányi, 1910); ezek voltak a fizikai törvényszerűségek és mérések alapján levezetett első csillagátmérők (Harkányi, 1911; Terkán, 1912a). Az általa számolt, nagyságrendileg helyes értékek a szakirodalomban is elterjedtek (36, 37). Harkányi és Kövesligethy eredményeinek továbbfejlesztése alapján Terkán Lajos (1877—1940), ógyallai obszervátor a csillagok színmérése alapján próbálkozott a hőmérséklet (és átmérő) mérésével (26). Az 1904-ben, majd 1906-ban közölt adatai vitathatatlanul a kor legpontosabb értékeinek tekinthetők (Terkán, 1904, 1912b, 1912c). Módszere egyúttal előfutára volt a mai ún. többszín-fotometriának, ill. az ennek segítségével végzett számításoknak. A magyarországi asztrofizikusok elméleti munkásságának ezt az irányzatát Kalmár László (sz.: 1904) 1928-ban közölt vizsgálatai zárják le (Kalmár, 1928). Számításai a csillagok méretére vonatkozóan a nemzetközi szakirodalomban is méltó elismerést kaptak. Itt kell megemlítenünk Angehrn Tivadar (1872—1952) kalocsai csillagász érdekes eredményét a Nap felszíni (fotoszféra) hőmérsékletének megállapítására, sugárzásmérés segítségével. Az 1908-ban végzett mérés sorozat alapján 5926 °Kot kapott, ami az akkori mérések közül a legjobban megközelíti a tényleges értéket. Nem hagyhatjuk említetlenül Fényi Gyula statisztikai feldolgozását a protuberanciák helyzetének és gyakoriságának változásairól (Fényi, 1900, 1918). Ezek az adatok értékes kiegészítései voltak a napjelenségek statisztikájának. Kevésbé volt jelentős Fényi elméleti megfontolása a naplégkörre vonatkozóan (Fényi, 1896). Ezzel szemben elsőnek ismerte fel a földi magaslégkör hőmérséklet növekedésének okát, szerepét és jelentőségét (Fényi, 1907a, 1907b).