Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)
TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”
sítő munkák egyik legelső példáját tartotta számon. A gátat eddigi ismereteinknél lényegesen korábban, már 1754-ben éppen a nagykun városok (Kunhegyes, Karcag, Kisújszállás és Kenderes) építették meg — közerővel. Az 1846-ban megkezdett rendszeres szabályozás is általában mindenütt a fokok kiszakadásainak elzárásával kezdődött, mint arról Huszár Mátyás 1829. évi tervei (a Hortobágy fokjának elzárására) és a Lányi-féle Tisza-felmérés (az ún. „Vásárhelyi-terv") hossz-szelvényei tanúskodnak. 17 (A kormány ínség-akciója azonban csak látszatintézkedés volt: a terület kubikos szegényparasztságát munkához juttatta ugyan a tiszai átvágásoknál és töltésépítéseknél, de mindennek igazi haszonélvezői az építési vállalkozók az ún. „inség-vállalkozók" lettek. Ezért a kirobbanással fenyegető forradalmi elégedetlenség fékentartására a kormányzat szükségesnek látta nagyobb méretű rendőri és katonai alakulatokat is a területre vezényelni...) Az alföldi aszály-centrum állapota, amelyet Tompa Mihály is olyan drámai erővel jellemzett, könnyen elképzelhető, ha tudjuk, hogy ezekben az években még a jóval csapadékosabb Dunántúlon is kiszáradt a Velencei-tó és a Fertő-tó is. A Balaton vízszintje pedig az akkori „O" ponthoz viszonyítva — 45 cm-re (a mai átlagos vízállásnál 150 cm-rel mélyebbre!) süllyedt: a nádasok körös-körül leégtek és a déli part szárazon maradt kilométeres parti sávjának homokja — futóhomokként megindult...) Az ősi gazdálkodás és életforma pusztulásának okait és formáit nyomozva — mint arra már utaltam — korábbi időkbe, csaknem a 18. sz. derekáig kell visszamennünk. Ekkor merültek fel ugyanis a visszaszoruló naturális gazdálkodás és a piacra termelő majorsági gazdálkodás érdekellentétei; a legélesebben éppen a Mirhó-fokot elzáró Mirhó-gát építésének, majd elbontásának, illetve helyreállításának küzdelmeiben: Bár az állattartó parasztság az ősi réti gazdálkodás fenntartását kívánta, a kun önkormányzatban is vezető szerepet játszó nagygazdák Illésy János kunkapitány vezetésével (és a „vigyázó ingenieur" felügyelete alatt) már 1780-ban helyreállították az Orczy által emelt Mirhó-gátat (amelyet alig korábban a lakosság maga rombolt le megyei segédlettel...). A paraszti lakosság zömének ellenállása, előbb szerény, majd egyre kétségbeesettebb tiltakozása a vízszabályozások ellen hiábavalónak bizonyult, hiszen az árutermelés által sürgetett munkálatokat a kormányzat maga is szorgalmazta és e központi hatalom ellen a helyi önkormányzat tehetetlennek bizonyult: „a víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mingyárt elmégyen, sok helyen alig vagyon térdig való víz és ha ez a kevés víz nem lett volna a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni és barmaink most is egyedül ott élhetnek ahol a víz a földeket megfutotta..." — írta a túrkevei tanács (önkormányzat) 1780-ban... (E sorok is igen jellemző adalékkal világítják meg az 1863. évi aszály problémáit.. .) 17 Általában megállapítható, hogy sokáig és csaknem országszerte megosztotta a lakosságot az ősi ártéri gazdálkodás különböző vízhasznosításainak és a piaci árutermelésnek, ill. az azt szolgáló vízrendezéseknek az ellentéte: Debrecen városa is pl. sokáig a Hortobágy vízpótlásának fenntartása mellett és a tiszai ármentesítés (a Hortobágy-fok elzárása) ellen foglalt állást, 1829-től egészen 1846ig: „önző érdekből" ahogy ezt a történetírók kommentálták: „a pusztai ridegállattartás, a Hortobágy halászata és vízimalmainak hasznosítása érdekében" ... És bizonyára hosszú sorát idézhetnénk az ilyen állásfoglalásoknak, ha az egyenlőtlennek bizonyult és utóbb egyértelműen elítélt küzdelem eldőlte (vagyis a
