Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”

tőkés árutermelés diadalra jutása) után bárki is a legkisebb figyelmet szentelte volna az események valóságos menetének. Az átutazó idegenek — pl. A. Demidovnak is — annyira feltűnő és érthetetlen „közömbösség" mögött tehát egy meglepően fejlett és igen differenciált gazdálkodási mód húzódott meg, mely évszázadok során alakult ki és nagy múltú helyi hagyományokra támaszkodott, és a vizek sokoldalú hasznosításán alapult. Ezek a felismerések új megvilágításba helyezik Vedres István egykori véleményét is, aki az árvizeket nem megszüntetni, hanem csak kiöntéseit korlátozni és kártételeit csökkenteni akarta: nem a hullámteret szűkítő folyómenti gátakat javasolt, hanem csak a lakott településeket és a művelt földeket védő körgátakat és helyi töltéseket (kiegészítve a tiszántúli „árapasztó csatornával"

1

...) Vedres ugyanis, fiatalabb kortársához, Beszédes Józsefhez hasonlóan a tiszai ártéri gazdálkodás területén született és élt s nemcsak a vizek kártételeit, hanem azok hasznát is „gyermekségétől fogva" ismerte (miként a sárközi jobbágyok !)... Amikor tehát a vizek hasznosítását szorgalmazta és propagálta nem egy későbbi korszak törekvéseit előlegezte meg — „zseniális előrelátással" hanem éppen a korábbi korszakok (az ártéri gazdálkodás) már elért eredményeit kívánta megóvni és átmenteni a „rendszeres szabályozások" korába — a vizek hasznosításával: öntözéssel, vízerőhasznosítással, faúsztatással és hajózással... Valójában csak a fenti összefüggésekből: a korabeli viszonyok és törekvések pontos ismerete alapján válik világossá a rendszeres szabályozások szervezőjének és kezdeményezőjének, Széchenyi Istvánnak igazi nagysága: helyzetismeretében, diagnosztikájában és programjában egyaránt megnyilvánuló zsenialitása is. Ellentétben a későbbi egyoldalú fejlődés célkitűzéseivel ő sohasem beszélt ármentesítésről, hanem csak a Tisza-völgy rendezéséről, melynek komplex feladatát a vízhasznosításokra is kiterjedően tartotta csak megoldhatónak. Ismételten figyelmeztetett a munka végrehajtása során szükséges körültekintésre, hogy t.i.: „ne legyen elrontva, hol természet alkotta, az irrigatiói (öntözési) lehetőség" (amin nyilvánvalóan a természetes rétöntözést értette!) „Mert (és itt is nyilvánvalóan és félreérthetetlenül fogalmazott!) nagy kérdés a mezei gazdákra nézve, vájjon mi sorvasztóbb baj: a néhai nagyobb víz-é, vagy a közönséges és az Alföldön oly tikkasztó szárazság: midőn minden esetre alig követhetni el a mezei gazdaság körében otrombább bűnt, mint vizek — mert néha alkalmatlanok — meg nem fontolt s ekkép hebehurgya leszállítása által ellökni s megsemmisíteni az irrigatió áldását, mellyel semmi nem ér fel..." A történetírás és a retorika klasszikus szabályai, de a józan megfontolás is azt kívánná, hogy itt befejezzük visszapillantásunkat az 1863. évi aszály idejére, hiszen a tisztánlátásnak e magaslatairól nyílhat csak egy szebb jövő felé kilátás ... Mégis a tények valóságos feltárására vonatkozó történetírói kötelezettségünk, folytatást parancsol, hogy vágyaink és a képzelet költői szárnyalását feledve szembenézzünk a valósággal és a tényekkel, azzal t.i., hogy a természet ismételt figyelmeztetését követő tisztánlátás megint csak rövid életű szalmalángnak bizonyult... Így igen röviden elmondhatjuk mindazt, ami a későbbi eseményekből egyáltalán feljegyzésre érdemes. A józan számvetés, helyzetfelmérés ismét minden-