Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”

kiterjedésének és egyéb paramétereinek (tartósságának és a térszín magasságának) függvényében mérsékelték a nyári aszályok káros hatását és következményeit ... Az elmúlt három évtized a bizonyos periodicitással ismétlődő időjárási szélsőségek közül inkább az árvizes időszakok problémáival állított szembe bennünket: elsősorban 1956-ban és 1965-ben a Duna és 1970-ben a Tisza-völgyben (nem említve itt a közbenső kisebb, helyi jelentőségű árvizeket...) E három évtizedben tehát az árvizek históriája, történeti és hidrológiai tanulságainak elemzése került előtérbe.. .

12 Ez az időszak az aszályok szélsőségeitől viszonylag megkímélt bennünket s az elmúlt emberöltő legsúlyosabb aszálykára éppen 1979. május—júniusában érte az országot. Hatását a nyár második felének csapadékossága némileg mérsékelte ugyan, azonban a természet állandó — s ezúttal is erőteljes hangsúllyal megismételt — figyelmeztetéseit, ennek ellenére sem szabad semmibe vennünk: öntözéseink tervszerű és céltudatos fejlesztését — a „szocialista öntözéses gazdálkodás" megteremtését — más talán sürgetőbbnek tűnő feladatok ellenére sem szabad levennünk a napirendről! A Tiszavölgyi Vízgazdálkodási Rendszer megvalósult alaplétesítményei (Tiszalök, Kisköre és a körösi vízlépcsők) olyan hatalmas méretű népgazdasági beruházást képviselnek, amelynek igazi hasznát csak a rendszer teljes kiépülése után élvezheti az ország (miként egykor a Tisza szabályozása és völgyének ármentesítése is csak a nagy mű „befejezése" után vált igazán a Tisza-völgy népe javára...) E munkát tehát a népgazdaság teherbíró képességétől függően tovább kell folytatni a teljes megvalósulásig: a teljes értékű hasznosítás lehetőségéig ... (Mindehhez azonban szellemi: tudományos és ideológiai erőfeszítésekre is szükség van: rugalmas gondolkodásra, a sokévtizedes előítéletekkel és téveszmékkel való szakítás képességére: tudnunk kell, hogy a magasszínvonalú mezőgazdaságokban általánosan elterjedt öntözéses gazdálkodással és annak .hazai korlátaival kapcsolatos elképzelések és nézetek jó része téves és egy szűklátókörű, korhoz kötött felfogásból fakad, mely még ma is akadályozza és bénítja fejlődésünket.) Világosabban kell látnunk és egyértelműbben fogalmaznunk: az „öntözéses gazdálkodás" (nem egy szűk, korhoz kötött, hanem általánosabb értelemben vett formájában) a Duna- és Tisza-völgy múltjában is évszázadokon át uralkodó gazdálkodási mód volt: az ősi „legelő-víz ökoszisztéma" uralma alapjában véve a természetes öntözés egy nemét és az öntözött kultúrákkal egyenértékű, azonos vízigényű és a vizet hasonlóan megháláló természetes vegetáció uralmát — jelentette. (Ehhez képest — a vízszabályozások eredményei nyomán kialakult piaci árutermelés: „szemtermelés" vagy a szántóföldi szárazgazdálkodás ökoszisztémájának alig egy- másfélévszázados ideje — rövid és mulandó értékű intermezzo volt csupán a terület gazdasági életében, fejlődésében...) A vízügyi történet oknyomozó kutatója nem panaszkodhat: a természet jókor — már az ökoszisztéma váltás idején — figyelmeztetett bennünket (az 1863as aszályos periódussal), hogy a terület vegetációja igényli azt a korábbi vízmennyiséget, amelyet az árvizek hoztak le számára a hegyekből... Csak sajnos a kortársak nem értették meg, vagy legalábbis nem értékelték helyesen ezt a figyelmeztetést „az öntözés természeti szükségességére" ...