Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”

kább hasznunk, hogy sem kárunk vagyon nem szükséges, az nagy áradás ellen való munka pedig oly káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna, posvánnyá válna és minékünk, mind pedig marháinknak dögletességet nemzené és midőn hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná..." Az ártéri gazdálkodás gyakorlatában az egész Duna—Tisza völgyén általános volt, hogy a „rendes kiöntések" ellen nem védekeztek, mert azokból" inkább haszon, mint kár származott". Hanem — éppen ellenkezőleg (s ez vált e területek gazdasági életének alapjává!), a természetes fokok és erek rendszerét mesterséges csatornákkal egészítették ki, hogy az éltető vizet minél távolabbra, minél nagyobb haszonnal és minél kevesebb veszéllyel szétvezethessék: eljuttathassák a rétekbe, tavakba, ártéri erdőkbe (gyümölcsösökbe), s az azok irtásain levő „kertekbe" ... E csatorna- és fokrendszerek tehát nemcsak a terület rétjeinek megöntözését, halasainak feltöltését, gyümölcsöseinek és kertjeinek megáztatását, és általában: a terület termelésre kedvező talajnedvességét és mikroklímáját biztosították, hanem „levezető csatornákként" a feladatukat teljesítő árvizek zavartalan visszavezetését is. (A megrekedt víz elposványosodást, halpusztulást és állatvészt okozott volna, ami az ármentesítés első bizonytalan lépései és eredményei után azonnal be is következett. (A sárközi Gerjen gátszakadásai esetében pl. már 1780-ban! Ez a jelenség, mint „belvízprobléma" az ármentesítés előrehaladásával — száz évvel később — az 1870-es években vált országos problémává...) A „rideg állattartás" (és a halászat) egykori vezető szerepe alapján a hazai ökológia-történeti kutatás (Jócsik Lajos) az „ártéri gazdálkodás" ökoszisztémáját, igen találóan, „legelő-víz" ökoszisztémának nevezte el. Adataink szaporodásával ma már felvázolhatjuk azt is, hogy az ártéri gazdálkodás egyes ágai a különböző területeken mikor terjedtek el, vagy váltak uralkodóvá. A ridegpásztorkodás súlyponti területe pl. az idők folyamán egyre északabbra tolódott: az Anjouk és Zsigmond korában a marhakivitel még az északolasz városok felé irányult s központja Szeged környéke és a Kiskunság volt. (Erről tanúskodik többek között Bertrandon de la Brocquiére 1433. évi útleírása

6 és Oláh Miklós földrajza is.) A török hódolság terjedésével mind az állattartás területe, mind a kereskedelem útja feljebb húzódott: Reinhold Lubenau szerint 1587-ben a kivitel már Ausztria és Bajoroszág felé irányult s egyik fő útvonala, sőt központja a Csallóköz lett.

7 Ekkor vált a ridegállattartás évszázados központjává a Tiszántúl (a Hortobágy és a Nagykunság) ahol a réti pásztorkodás mellett a réti halászat is dívott. A tiszai árterületeken (Tokajtól-Szegedig, történelmi súlypontokkal: mint Füred, Alpár és Szeged-Tápé vidéke) a folyami és a réti (foki) halászat egyaránt honos volt; a Duna mentén a Bács megyei Bodrog környékén és a Sárközben szintúgy; más területen pedig (Csallóköz, Csepelsziget, Sárköz) a rétöntözés mellett a galériaerdők gyümölcs- és zöldségkertjeinek az öntözése is elterjedt. Mindezek a külföldi utazók útleírásaiban és Oláh Miklós földrajzában sajátos magyar vagy helyi jellegzetességekként éppúgy felbukkannak, mint az említett ridegpásztorkodás. Mindezek közül különös figyelmet érdemel, és nemcsak méreteire való tekintettel: a „foki halászat" (a rekesztő-halászat egyik ősi finn-ugor eredetű módja) mert ebben az egész Duna-Tisza-völgyi ártéri gazdálkodásnak mintegy a modelljét, mintáját ismerhetjük fel.* Eredetére és jelentőségére egyaránt fényt derítő, pontos leírását Georgius Wernherus (egy az Alföldet járó császári tiszt) hagyta ránk, tapasztalatairól és élményeiről beszámoló „De admirandis Hungáriáé aquis ..." c. munkájában. Az idézett bekezdés zárómondata aprólékos rea-