Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Károlyi Zsigmond: „Aszályok – és az árvizek szélőségei között ...”

lizmusával a Tisza halbőségéről szóló tudósítások egyik legmeggyőzőbbike: „Megesik, hogy a vonuló halak akkora tömege ütközik neki a rekesznek, hogy az áttörve megszöknek és ezzel tönkre teszik a parasztok munkáját és reménységét."

8 A régi Magyarország gyakran emlegetett legendás hírű halgazdagsága tehát nem a természet holmi „ingyen ajándéka", hanem céltudatos gazdasági-műszaki tevékenység: a természettel való együttműködés, mondhatni „vízgazdálkodás" eredménye volt: a népi gazdálkodás felismerve a meleg és sekély vizű árterületek, ill. a „réti vizek" szerepét a halállomány nevelésében — a lehalászáskor (a kishalak kímélésével) az állomány fennmaradását, növelését is biztosította. E sajátos „fok-gazdálkodásnak" Wernherus György leírásához hasonló értékű szemléltető dokumentuma az első Duna-monográfia szerzőjének A. F. Marsigli tábornoknak a 17/18. sz. fordulóján készült leírása és rajza (mely a Dunamonográfia első kötetének térképanyagában található), s „a folyó menti mocsarak (állóvizek) keletkezésének bemutatását": a természetes fokok működésének leírását adja „A Duna metszeté(vel) a víz apadása idején, hogy tisztán látható legyen a mocsár (tó) helyzete víz nélkül." Az újabb kutatások

9 azóta teljes mértékben igazolták a Sárköz helytörténeti monográfiája szerzőjének — Andrásfalvy Bertalannak — a feltételezését, hogy t.i. „az itt megismert vízi és ártéri gazdálkodás nemcsak a Duna magyarországi szakaszán, hanem némi eltéréssel... a Duna mentén, valamint a Tisza mentén is megtalálható volt egykor."

10 Ez a megállapítás pedig igen nagy jelentőségű a magyar vízi munkálatok és főleg a mezőgazdasági vízgazdálkodás történetére nézve: nyilvánvalóvá teszi ugyanis annak a korábbi felfogásnak a tarthatatlanságát „miszerint a Kárpát-medence kiterjedt mocsaras árterületeinek haszonvételét csak a XVIII. század végén, illetve a reformkorban megkezdett és szinte napjainkig tartó nagy vízszabályozó, lecsapoló és ármentesítő munka biztosította volna, úgy, hogy a területek nagy részét szántóföldi művelésre alkalmassá tette".*

1 Az 1979. évi aszályos periódus tanúságai is új fénybe állítják ezeknek az újabb vízügyi és gazdaságtörténeti kutatásoknak az eredményeit — és különö>sen aktuálissá teszik azok újabb összefoglalását és kiértékelését. Különösen nagy szükség van az öntözéstörténeti kutatások tanulságainak felülvizsgálatára, sőt teljes átértékelésére. Ezek ugyanis csupán az elmúlt egy, másfél évszázad öntözéseinek történetére, vagyis a (tőkés) piaci árutermelés (=„szántóföldi szemtermelés"), a szárazgazdálkodás ökoszisztémájának viszonyai közötti szórványöntözések (kísérleti öntözések, vagy mintaöntözések) viszontagságaira, kedvezőtlen helyzetére korlátozták a figyelmüket. Másrészt pedig a korszakot sem tudták valóságos történeti összefüggéseiben: az „ártéri gazdálkodás" „legelő-víz ökoszisztémája", ill. a szántóföldi szemtermelés, a „szárazgazdálkodás ökoszisztémája" (továbbá a vázolt kettős ökoszisztémaváltásnak) történeti perspektívájában vizsgálni. Ismeretes, hogy ezt, a mezőgazdaságunk természeti adottságaiból fakadó, problémánkat a korábbi gazdasági földrajz (Teleki Pál nyomán) úgy fogalmazta, hogy az ország legszárazabb középső része (melynek évi átlagcsapadéka 500 mm-en alul van) nem önellátó és rá van utalva a környező perem- és hegyvidékek „vízfölöslegére". E vízfölösleg átvételének és hasznosításának a lehetőségeit maga a természet mutatta meg és biztosította a legegyszerűbb eszközökkel: a folyók és vízfolyások árterületein szétterülő árvizekkel, amelyek a vízborítás