Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

KÖNYVISMERTETÉS - Szántó György Tibor: Művelődés- és tudománytörténeti kérdések a „Magyarország története” eddigi köteteiben

munkadarabokat előállító iparágak állandó és jól képzett szakmunkás-bázissal való ellátása. Ekkorra tehető a minden addiginál szélesebb műszaki és gazdasági oktatás bevezetése. 1890 és 1914 között 5000-nél több mérnöki oklevelet osztottak ki a Budapesti Műegyetemen. Ehhez a műszaki értelmiséghez csatlakozott az a mintegy 2000 főnyi magyar szakember, akik külföldön szereztek felsőfokú műszaki diplomát. (A számszerű növekedés ellenére még 1914-ben is a felsőoktatásban részesülő hallgatóknak csak 23%-a tanult azonban műszaki iskolákon.) Jelentős eredményeket mutathatott fel a középszintű ipari szakoktatás is. 1910-ben az iparban foglalkoztatottak 65%-a már rendelkezett valamilyen szintű szakképesítéssel. A gazdasági fejlődés azonban gyorsabb volt a szakoktatás fejlődési üteménél, így műszaki szakember-kereslete is meghaladta a kínálatot. Az ilymódon keletkező ollót a környező, iparilag fejlettebb területekről bevándorolt műszaki értelmiség csökkenthétté ugyan, de megszüntetni nem volt képes. Katus helyesen emeli ki, hogy a magyar ipari forradalom éppen az infrastrukturális ágazatokban időben egybeesett a „művelt" világ ipari-műszaki forradalmával, így „a gyárak többsége a rendelkezésre álló legújabb gépeket és eljárásokat" alkalmazhatta, és „az üzemek zöme lépést tartott a technika fejlődésével". Mindezt a kötet idevágó, kitűnő képanyaga is érzékletesen szemlélteti. A hatásos képszerkesztés a Láng Gépgyár modern gyártósorait, a Diósgyőri Vasgyár korszerű 15 tonnás óriás gőzpörölyét hagyományos vidéki kovácsműhely szomszédságában mutatja be, de Resica acélöntő csarnokának fotóját is egy régi, középkori technológiával üzemelő vashámor képének társaságában láthatjuk. Az acélgyárakban megjelentek a Thomas és Bessemer konvertereket felváltó Siemens—Martin kemencék, a nagyipar és bányászat a hagyományos gőzenergiáról a 20. század elején megkezdte a villamosenergiára való áttérést. Elektrotechnikai találmányaink arra utaltak, hogy a magyar villamosipari kultúra is elérte a világszínvonalat. (A széles körű alkalmazáshoz szükséges háttér már kevésbé.) A gépgyártás, a szállítás terén a magyarországi színvonal utolérte vagy megközelítette a nemzetközi átlagot, sőt bizonyos — ma is hagyományosnak számító — termékekből az ország az exportpiacokra is kiléphetett. A mezőgazdasági technika viszont nem volt képes lépést tartani az ipari fejlődéssel. A korszak agrárhelyzetével foglalkozó rész — Vörös Antal munkája — kissé csapongóan bár, de nagy tényanyagot közölve mutatja be a lassan mozduló, a régi beidegződésektől nehezen szabaduló magyar agrártársadalom és agrotechnika válaszait, amelyekkel a kor parancsoló kihívásaira reagált. Az agrárnépesség struktúrája, a magyar föld sajátos, feudálkapitalisztikus birtokviszonyai nem kedveztek az amerikai stílusú gépesítésnek. Az olcsó emberi munkaerő és az ennek ellenére is meginduló gépesítésből fakadó ellentétek ábrázolásával Vörös be tudja mutatni, hogy a technikai előrelépés adott esetben — a foglalkoztatottság csökkenésének előidézésével — társadalmi méretű és a gazdasági-társadalmi fejlődés bizonyos szakaszában megoldhatatlan problémákat okozhat. „Az egyes munkafolyamatokat forradalmasító gépek beszerzésére többnyire csak a nagyüzemnek volt lehetősége" — írja. Így az agrotechnikában is beköszöntő korszakváltás jelentékenyen hozzájárult a magyar mezőgazdaság egészségtelen strukturális jellegzetességeinek életben tartásához. * * * „Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában"— címmel a 7. kötet XII. fejezetében Szabó Miklós száz oldalon külön is foglalkozik az időszak művelődéstörténeti kérdéseivel. E fejezet aligha-