Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

KÖNYVISMERTETÉS - Szántó György Tibor: Művelődés- és tudománytörténeti kérdések a „Magyarország története” eddigi köteteiben

nem legértékesebb része a neveléstörténeti szakirodalom eredményeit összefoglalva mutatja be a korszak közoktatását, iskolapolitikai törekvéseit. Nyomon követhetjük annak a szüntelenül jelen levő elképzelésnek kudarcba fulladó útját, amely a gyakorlati élet és a polgári társadalom igényeinek nyomására a hagyományos, nemesi műveltségeszményt szolgáló iskola helyébe praktikusabb, nevelésközpontú iskolát óhajtott. Szabó előadása azt is láttatja, hogy bár az ismeretanyag „bemagoltatása" végső soron pozitív eredményeket is igért: „munkafegyelmet is beidegzett a diákokba", mégis „Az ismeret uralkodott s nem a tanuló hajlamai, képességei, igényei. Az ismeretek klasszikus épülete a közvetlen vagy közvetett praktikus társadalmi szükségletek fölé magasodott." Adatokkal támasztja alá, hogy az oktatás egymásba épülő színterein folyó képzés nem kedvezett a műszaki és szakértelmiségi réteg megteremtésének. Annak ellenére sem, hogy létrehozói éppen ezt az oktatási rendszert szánták a „magyar polgárság kinevelő műhelyének". Az oktatás ellentmondásokkal terhes, mégis jelentős időszakát meggyőzően, tartalmasán ábrázolja tehát Szabó. A „reál" szaktudományok helyzetét már kevésbé. A természettudományi alfejezetek jobbára a Vörös Antal szerkesztette Akadémia-történet idevágó részeinek rövidített és ezzel elszegényített ismertetései, néhol — például Vekerdi Lászlónak Fröhlich Izidort telitalálatszerűen jellemző hasonlatai esetében — szinte szószerinti átvételei. Talán helyesebb lett volna, ha a szerkesztőség e valóban fontos szférák bemutatására a terület tudománytörténészeit kéri fel. Kulcsfontosságú lapjait jelentik korszaknak és kötetnek egyaránt a nemzeti közgondolkodás tényei. Szabó Miklós olvasmányos stílusban, árnyaltan tárja olvasója elé a magyar „birodalmi" gondolat, a közjogi historizálás módszertana, a romantikus nemesi múlt, a dzsentri „nemzetfenntartó" nacionalizmusa, a klerikalizmus, nem utolsósorban a polgári radikalizmus és munkásmozgalom komponenseiből álló — megnyugtatóan igen nehezen rekontsruálható — társadalmi tudat megnyilvánulásait. A kötet e téren is úttörő kísérletre vállalkozott, hiszen egy nagyobb korszak közgondolkodásának rekontsrukciójára, betegségeinek diagnosztizálására tett eddigi törekvések jobbára kudarccal végződtek. Vagy megmaradtak a szellemtörténeti fejtegetések szintjén, vagy sematikus és szentenciózus kijelentésekkel intézték el ezt a nemzeti önismeret szempontjából rendkívüli jelentőségű kérdéskört. Egyébként a munka szerzőinek szinte mindegyikét jellemezte az a nyitottság, amellyel „szorosan vett" témájuk kibontása során a társadalom gondolkodását, világlátását, érzéseit, tehát nemcsak tárgyi, de szellemi környezetét is bemutatni igyekeztek. (Hanák Péter a könyv kétségtelenül legszebb fejezetében valóságos ízlés-viselkedés- és életmódtörténeti tanulmányt készített a társadalom struktúrája ábrázolásának mintegy „melléktermékeként".) * * * A 8. kötet korszakának, az 1918 és 1945 közötti évtizedeknek nem különös jegye a magyar tudományosság, különösen nem a műszaki kultúra előretörése, őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, ellenforradalmi rendszer, propaganda és ennek adekvát kultúrpolitika, készülődés a háborúra, készülődés a háborúból való kiugrásra, Szálasi-puccs. Nem olyan pillanatai vagy periódusai történelmünknek, amelyek kedveznének az elmélyült és elfogulatlan gondolkodásnak, a tudományos haladásnak. És mégis, volt, létezett, és ha lassan is, ha hellyel-közzel is, de előbbre lépett a magyar tudományosság. A 8. kötetben ismételt megállapí-