Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)
TANULMÁNYOK - Pénzes István: Adatok a magyarországi búzamosás történetéhez
Balassa Iván nagyszámú adatán túl, érdemes még megemlíteni, hogy a búzamosás tényét Takács Sándor szintén említi 74 . Takács — 1684-ben kelt adatra hivatkozva — így ír: „A magyar uraknál az a szokás járta, hogy a búzát őrlés előtt megmosatták, azután megszárították. Ezt nevezték mosott búzának. A szárításra búzaszáraztani való lepedőket és deszkából készült búzaszárítókat használtak." Az utóbbiaknál is érdekesebb és értékesebb adat található Verancsics Fausztusznál (1550?—1617.). A közlés sajátos értékét Verancsics Machinae Novae c. művében ránkmaradt, a búzamosást bemutató rézkarc adja (1. ábra). Az idézett műben a búzamosásra vonatkozóan a következők olvashatók: „A gabonát igen nagy gyorsasággal lehet tisztítani, ha vízzel mossuk meg, mert én azt mondom, hogy a port a víz sokkal könnyebben elviszi, mint azt a rosta tenné. Az a hely, ahol mosni ajánlatos, valamilyen folyó, vagy forrásból kiömlő víz, avagy vízzel telt hordók. A tisztításhoz szolgáló eszköz a kosaras rosta lehet vagy valami hasonló, ami a vizet átengedi. Azután kiterítik a vásznakat a mezőre, a mosott búzát rászórják és a napon megszárítják." (Az idézett leírás latin nyelvű szövege a könyv XXVII. fejezetében található, amelynek a címe: „A gabona mosásának módja".) P. P. Pereszecsnij úgy ismeri, hogy a kézi búzamosás franciaországi eredetű. A legkorábbi adata a 18. század elejéről való. Ebből az adatból és a magyarországi tényekből arra következtethetünk, hogy a kézi búzamosás széles körben volt elterjedve. De az is megállapítható — Pereszecsnij búzamosással foglalkozó egyébként kitűnő monográfiája bizonyíték rá —, hogy a búzamosás európai szintű története még nem ismert. Búzamosás géppel A gépi búzamosás kezdetét nem ismerjük. Mindazonáltal nem nélkülözhetjük a rendelkezésre álló gyér számú adatot sem. Főleg azért nem, mert ezek birtokában van viszonyítási alapunk. Valószínűnek látszik az, hogy a gépi bú-, zamosás a 19. század utolsó harmadában bontakozott ki. A búzamosógép fejlesztését és fejlődését illetően megállapítható, hogy a mind jobb gép elérésének az igénye együtt haladt a többi búzatisztító- és koptatógéppel. E hősi időszakban, de még a századunk első negyedében is, általánosan elfogadott volt, miszerint a búzát a mosást követően szárítani kell. Legfőképp azért, mert a liszt a légszáraznál (tehát 11—13%-nál) nedvesebben el nem tartható. Így vált a búzamosógépek kiegészítőjévé a hőáramos szárítás. A cél, amit címül írtunk, határokat szab. Ennek következtében nem követhetjük sem a gépi búzamosás külföldi történetét, sem a vele kapcsolt búzaszárítók nem kevésbé tanulságos fejlődését. Eképpen — éppen a fentebb említett viszonyítási alap érdekében — csupán a két legkorábbi példánkat ismertetjük. RoZet és Lasseron búzamosógépét Friedrich Neuman: Mahlmühlenbetrieb c. könyvének 3. kiadásából ismerjük, amely 1890-ben jelent meg Weimarban. A könyv rajza (2. ábra) bemutatja az egykori búzatisztítás folyamatát. Eszerint a terményt az A kamrából vékony, néhány búzaszemnyi rétegben, csurgatták ki. Akárcsak a kézi szórásnál (szelelésnél) a búzaréteg könnyű szennyeződését a B szellőző kifújta. E fajsúly szerinti tisztítást a C rostahengerben osztályozás követte. A rosták elkülönítették a búza közül a szemeknél nagyobb rögöket. A tiszta magvak a D surrantón át a mosógépbe folytak.
