Technikatörténeti szemle 9. (1977)
A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉK AZ EMBERI MŰVELŐDÉSBEN című konferencián Budapesten 1976. április 27–30-án elhangzott előadások I. rész - Horváth Gy.: A hőmérsékletmérés és az ellenállásmérés kapcsolatának fejlődése
szakemberek még az etalonképzés minden területével foglalkoztak: gázhőmérővel, stabil hőmérsékletű terek létrehozásával, ellenálláshőmérők és villamos mérőberendezések készítésével. A legpontosabb hőmérsékletmérésekhez hosszú ideig a kompenzáló-vezetékes Callendar ellenállásmérő hidat, vagy a Siemens hidat használták. 1880—1914 között az ellenállás egységének leszármaztatási pontossága 0,02%-ról 0,003%-ra, a mérőrendszerek reprodukálóképessége és érzékenysége 0,001%-ról 0,0001%-ra javult. A hőmérsékletmérésnél szükséges ellenállásmérés reprodukálási és érzékenységi igénye mégis ebben az időben érte el az ellenállások etalonizálásának szintjét. Ezen a pontossági szinten már szükséges volt a vezetékellenállások befolyásának az eddigieknél hatásosabb kiküszöbölése és így előtérbe került ellenállásméréshez a potenciálmódszer alkalmazása. Jelentős eredményeket azonban ezzel nem érhettek el, mert potenciálmódszernél a mérési pontossággal megegyező stabilitású tápfeszültségre van szükség, és egy aktív áramköri elem stabilitása a passzívánál sokkal nehezebben biztosítható. A pontosság növelését a jól méretezett, egyedileg készített kettős hidak (Thomson, Hall, Smith, Mueller) oldották meg. A fejlődés" második szakaszát az első, 1927-es Nemzetközi Hőmérsékletskála megjelenésével zárhatjuk. Az elektromos hőmérsékletmérési módszerek kidolgozása után azokat az ipar is kezdte alkalmazni. Kialakult egy üzemi pontossági színvonal, amelynek fenntartásához a metrológiai intézményeknek a leszármaztatásokat folyamatosan biztosítani kellett. Az iparilag fejlett országokban a nagypontosságú mérőeszközöket is gyártani kezdték. Callendar óta az ellenálláshőniérő is tökéletesedett; kisebb méretű, nagyobb tisztaságú platinából készült, négykivezetéses hermetikusan zárt ellenálláshőmérőket gyártottak. A legjobb típusoknál (Meyers 1935, Sztrelkov 1940, Barber 1950) szabadon függesztett, kis átmérőjű spirál biztosította a mechanikai feszültségmentességet. A technikai ellenálláshőmérők az etalonhőmérők fejlődését követték. Ma már az ipari célokra sorozatban gyártott kerámiatestű ellenálláshőmérők nagyobb stabilitásúak, mint a néhány évtized előtti egyedileg készített etalonhőmérők. A metrológiai intézményekben a fejlett finommechanika és az áramköranalizis módszereinek alkalmazásával megépítették az előző korszakban alkalmazott mérőhidak tökéletesített példányait. Ezek a hidak kielégítették az ellenállásos hőmérsékletmérés olyan speciális igényeit, amelyek az ellenálláshőmérők kisebb terhelhetőségéből és abból fakadnak, hogy a mérőkör vezetékei különböző hőmérsékleteken vannak. Az 1962-ben Evans (NBS) által tökéletesített hétdekádos Mueller-híd és Sigorin által a VNIIM-ben készített hídkomparátor felbontása, reprodukálóképessége 10 —5 % nagyságrendű. A Smith-hidat több alkalommal tökéletesítették. Ennek során dolgozták ki a fotóelektromos galvanométererősítőt és itt alkalmazták az ellenálláshőmérő gyártásnál jól bevált Barberféle feszültségmentes tekercselési módot manganin ellenállások készítéséhez is. A beépített manganintekercseknek az ellenállásnövekedése nem volt több, mint 2.10-4 %/év. A Gauthier (1953) javaslata alapján módosított Smith-hidat 7 európai ország kapta meg, és ezek nagy része ma is használatban van. Reprodukálóképességük szintén 10 —s % nagyságrendű, ez 10 —4 °C-nál jobb hőmérsékletmérési pontosságot biztosít.
