Technikatörténeti szemle 9. (1977)
A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉK AZ EMBERI MŰVELŐDÉSBEN című konferencián Budapesten 1976. április 27–30-án elhangzott előadások I. rész - Dézsi Gy.: A fénymérések fejlődése
ahol a fotometriai egység Ls(A) a hullámhossz függő sugárzás mennyiség V(A) az átlagos emberi szem spektrális érzékenysége K m a maximális fényhasznosítási tényező Tehát bármely sugárzás mennyiségből leszármaztatott fotometriai mennyiség matematikai definíciójában szerepel a V(A)-görbe. Az 1937-ben a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Konferencia elhatározta, hogy a BIPM tevékenységét kiterjeszti a fénymérések területére is. A BIPM feladata lett és mindmáig az is maradt, hogy a nyolc elsődleges etalonnal rendelkező nemzeti laboratórium mérési eredményeiből képzett, és lámpa csoportok által megtestesített fényerősség egység, valamint az ezekből leszármaztatott fényáram értékét az elsődleges sugárzóval nem rendelkező nemzeti laboratóriumok felé, szintén lámpacsoportokra átültetve, átadja. A fénymérések leszármaztatási rendjét csak nagy vonalakban vázolnám. A leszármaztatási rend csúcsán az elsődleges etalon, a platina dermedéspontján működő fekete sugárzó áll, amelyről részben fotométer és színhőmérséklet transzformáló kékszűrő, részben spektrofotométer segítségével 3 színhőmérsékleten (2045, 2357, 2859 K) másodlagos fényerősség lámpacsoportokat hoznak létre. A 2357 K-fokos lámpacsoportról goniofotométer segítségével származtatják le az azonos színhőmérsékletű másodlagos fényáram etalon lámpacsoportot, majd ebből a már említett kékszűrő és integrálógömb segítségével létrehozzák a 2793 K-os másodlagos fényáram etalont. Ezekből a lámpacsoportokból, amelyek az elsődleges etalonnal nem rendelkező országok (pl. Magyarország) is legmagasabb rendű fényetalonjai, a nemzeti laboratóriumok a hazai igényeknek megfelelően első-, másod-, harmadrendű alapmérőeszköz lámpacsoportokat származtatnak le. A BIPM által koordinált 5 alkalommal (1948, 1952, 1956, 1961, 1969) végzett összehasonlító mérések alapján, az összehasonlításban résztvevő nemzeti laboratóriumok között, a fotometriában nem járatos szakemberek számára nagynak tűnő eltérések adódtak: példaként említve 2045 K-on 1948-ban 2%, 1969-ben 1,6%. Az izzólámpákon végzett fénymérések reprodukálóképessége ±0,3%, lényegesen jobb, mint az előbb említett elsődleges etalon esetén. Gyakorlatilag 1948-tól 1969-ig nem sikerült számottevő javulást elérni az elsődleges etalonok reprodukálásának terén. Az elsődleges etalon megvalósítása, üzemeltetése, lényeges paramétereinek pontos kézbentartása és szisztematikus hibák csökkentése igen nehéz feladatot jelent. Az utóbbi 10—20 évben igen megnövekedett a nem hagyományos fotometriai, a spektroradiometriai alapokra épülő fotometriai, valamint a spektroradiometriai mérések iránti érdeklődés, amelyet nagymértékben indokol az izzólámpák spektrális teljesítmény eloszlásától lényegesen eltérő spektrális karakterisztikájú modern fényforrások megjelenése. Sok nemzeti laboratórium vonakodik a szisztematikus hibák kiküszöbölésére korrekciót alkalmazni.
