Technikatörténeti szemle 8. (1975-76)

KÖNYVISMERTETÉS - Vajda Pál: Károlyi–Nemes: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja. I.

A történetkutatók számára ritkán adódik olyan szerencsés téma, mely addig ismeretlen adatok feltárásával uj felismerésekhez vezet. Úgy tűnik, hogy a szerzők most egy ilyen ritka lehetőséget hasznosítottak, s a hálás téma jóvoltából munkájuk uj mozzanatokkal gazdagítja a Tisza-völgy feudális kori gazdasági életéről alkotott eddigi képet. A Közép-Tiszavidéken ugyanis, mint a füzetből kitűnik, a középkori gazdasági életnek, ártéri gazdálkodásnak három jelentős központja is kialakult: a hevesi medencében, ahol ma a kiskörei tározó épül, a Zagyva-torkolat körüli ártéren, amelynek jellege a vizszabályozások illetve a közlekedési hálózat kiépítésének hatására az elmúlt században erősen megváltozott, valamint az alpári síkon (medencében). (Itt fogják kialakítani a ül. tiszai vízlépcső tározóterét.) A feltárt történeti előzmények és a vízrajzi mult, egyben magyarázatot adnak arra Is, hogy miért vált a Közép-Tiszavidék a szocialista vízgazdálkodás súlyponti területévé. A monográfia sok adattal mutatja be, hogy a "vizépitési tevékenység" a legkülönbözőbb vízhasználatok (a halászat, "hajózás", vizerőhasznositás (t.i. a malmok), a rétöntözés stb.) érdekében a feudális korában már a középkortól szerves része volt a terület "ártéri gazdálkodásának", amely tehát nemcsak az árterek, hanem a vizek széles körű használatát, sőt hasznosítását is jelentette. A füzet mondanivalóját, felismeréseit a leghatásosabban talán a terület középkori települési viszonyait bemutató térképvázlat szemlélteti és foglalja össze. A korábbi, a mult századi problémákat általánosító megfogalmazás szerint az ősi állapotok, az elvadult vízviszonyok akadályozták a települések és a "gazdasági viszonyok fejlődését. A térkép szerint viszont a legsűrűbben lakott területek éppen az árvizjárta folyóvölgyek: az ártéri szigetek és magaspartok voltak. Nem a vizek, hanem éppen azok hiánya fékezte tehát a gazdasági élet kialakulását és fejlődését, - egészen addig, amíg a piaci árutermelés kibontakozása szükségessé nem tette az árvizek korlátozását, a terjedő szántóföldek ármentesitését. Az ártéri gazdálkodás differenciált gyakorlata, a szerzők feltételezése szerint, a foki halászat, a finn-ugor népeknél általánosan ismert rekesztő halászat gyakorlatából fejlődött ki. Mindenesetre ennek az elemzésnek a hitelét fokozná, ha a hazai körülmények közötti gyakorlat megfelelőjét sikerülne megtalálni más finn-ugor vagy ural-altáji népnél is. A fokok gazdasági és vízrajzi szerepének felismerése igy is lényeges eredménynek tekinthető, mert bár ez a korai, a rendszeres szabályozásokat megelőző vízrajzi leirásokból - Huszár, Vásárhelyi és Paleocapa stb. munkáiból - világosan kitűnik, a későbbi vízügyi majd vizépitéstörténeti munkákban annyira elhalványodott, hogy szinte még maga a "fok" fogalma is feledésbe merült, kiveszett. Az ilyen fokok által táplált halasok egész sorát mutatja be, a hevesi medencében, Kiskörétől északra, a kötet boritólapján is közölt érdekes térkép, amely Litzner János megyei mérnök (egyébként Huszár Mátyás egyik tanítómestere) hajózási térképei közül való. (Csak a jegyzetből tudjuk meg, hogy ezek a térképek ez ideig ismeretlenek voltak, s igy a történészek könnyen áldozatául estek a H. József-féle katonai felmérések hiányos, tehát félrevezető "dezinformációinak".) Az eddig is reprezentatív színvonalú kiadványsorozat jelen füzetének értékét fokozza a korábbinál gazdagabb illusztrációs anyag, amelyhez azonban érdemes lett volna minden esetben részletes jegyzeteket fűzni. De még a szemléltető erejű és esztétikailag is kiváló térképek szerzői és rajzolója is megérdemelték volna, hogy nevüket minden esetben megemlítsék.