Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

KRÓNIKA - Gazda István: Úttalan utakon

Többet annyiban, hogy az általános tudomány- és technikatörténeti problémákon túlmenően a módszertani, kutatástechnikai, oktatási kérdésekkel is foglalkozott -és kitért a művelődéstörténet-tudománytörténet kapcsolatának alapvető összetevőire, valamint többször szóba került egy általános műszaki múzeum terve is. Kevesebbet talán annyiban, hogy mivel első „közelítésben" tárgyalta csak a problémákat, a hallgatókban még nem alakulhatott ki egységes kép és szemlélet a hazai tudománytörténet egyes korszakairól, a tudománytörténet írás összes módszeréről, s a jelenkori kutatások teljes rendszeréről. Itt a hallgató még csak elhelyezte egymás mellett a hallottakat, mert a konferencia keretében ezek teljes rendszerezésére nem nyílhatott lehetőség. A legnagyobb vitát kiváltó — és egyben érdeklődést keltő — témák épp ezek az alapvető, átfogó jellegűek voltak, de hatásosnak mutatkoztak a speciális szakjellegű előadások is. Ha ezeken az úttalan utakon akarunk elindulni, akkor elsődleges kérdésként az merül fel bennünk: voltaképp mi is a tudomány- és technikatörténet? Különálló fogalmakról van e szó, vagy ezek egymásnak részhalmazai ? Az alábbiakban — a konferencia nyomán — csupán erre az egyetlen kérdésre keresünk választ. Mátrai László szerint „A tudománytörténet olyan kutató tevékenység, amelynek a tudomány fejlődésben, a történettudomány fejlődésében is, de az egész világ szellemi képének alakulásában is igen fontos szerepe van, éppen a benne rejlő összefüggések egyetemes fontosságánál fogva." Azt hiszem hasonlóképpen gondolkodunk mi is, de hadd kutassunk tovább. Balázs Tibor más oldalról vizsgálja kérdésünket: „.. .a tudománytörténet a tudomány mozgását, az egyes tudományok egymásra gyakorolt hatását, a tudomány és társadalom összefüggéseit vizsgálja." Ezek szerint a tudománytörténet egy félelmetesen komplex egység, mely több, mint a tudományok összessége, hiszen az a szervetlen, a szerves és a társadalmi mozgásforma kölcsönkapcsolatait is vizsgálja. Ezért nem igaz az, hogy: tudomány + történet = tudománytörténet. Az eredmény így nem a tudománytörténet ienne, hanem annál sokkal kevesebb, hiszen elfelejtkeztünk a, +' alapvető, meghatározó tulajdonságáról; vagyis arról, hogy itt a kölcsönhatások vizsgálata a lényeg. És ezt fejezi ki a plusz, és ezért ad többet a tudománytörténet. Ez a tény valamelyest világossá vált előttünk a konferencia előadásai nyomán is. A tudománytörténet írás egyik kitűnő művelője — Vekerdi László — így látja az útkeresés kérdését: „A tudománytörténet írás egyik alapelve, hogy a legkisebb helyi jelenség tárgyalását is meg kell próbálni beágyazni az általános fejlődés kereteibe". Előadásában azokat a szakmonográfiákat is felsorolta, amelyek ezen elvnek a legjobban megfelelnek. A konferencián tehát körülbelül ennyire tisztázódott a tudománytörténet kérdése, a technikatörténeté talán még kevésbé. Vógh Ferenc a kettő kapcsolatát kutatta, s állította: „helytelen lenne, ha a tudománytörténetet leszűkítenénk a prakticizmus szintjéhez közel álló technikatörténetre...". Ez a leszűkítés nem következhetett be, mert a technikatörténész bizonyára azt kérné: ne szűkítsük le a technikatörténetet az elméletieskedő tudománytörténet szintjére. Vagyis a megbeszélésen erősen érződött ez a kettéválás, ez a kettősség, melynek mélyebb alapjait a hallgatónak kellett megfejtenie. És épp e megfejtéshez, az útkeresés második lépéséhez adott sok segítséget a Bizottság második, 1973. novemberében rendezett vitaülése, mely „A Tudomány- és Technikatörténet néhány elvi és módszertani kérdése" címet viselte. Az úttalan utak első, nagy térképét Makkai László készítette el és ismertette