Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

KÖNYVISMERTETÉS - Vajda Pál: Károlyi–Károlyi–Vázsonyi: A magyar vízszabályozás története

tésének mintaszerű példája: a vízügyi történet problémáit legalábbis kétoldalról lehet és kell vizsgálni: egyrészt az általános történeti fejlődés keretébe állítva a szakma belső fejlődését és társadalmi-gazdasági összefüggéseit, különös tekintettel a vízszabályozások szerepének ismertetésére a vízépítés általános fejlődésén belül (I. rész) — másrészt (II. rész) a belső, műszaki problémák felől — mégpedig a jelen esetben a különböző területeken működött szakemberek szemével nézve — közelítve meg és mutatva be az egyes „vízvidékek" — (A) a Duna völgy és (B) a Tiszavölgy — szabályozási munkáinak történetét. Csak ezzel a kétoldalú megközelítéssel lehet elkerülni minden technikatörténetírás két fő buktatóját — mondhatni Schilláját és Charybdisét — a történeti, vagy a műszaki szemlélet egyoldalúságának, túlsúlyának veszélyeit. Nagy szerencse, hogy a vízügyi szolgálat két régi és tapasztalt munkatársa vállalkozott a geológiai ós vízrajzi szempontból egyaránt erősen különböző, s ezért műszakilag is különböző feladatokat támasztó Dunavölgy és Tiszavölgy szabályozási munkálatainak műszaki bemutatására: néhai dr. techn. Károlyi Zoltán és néhai Vázsonyi Ádám. Mindketten életük nagy részét az ismertetett területen töltötték, s ezért örvendetes hogy munkájukat életük alkonyán lényegében befejezhették s az, ha posztumusz műként is, de megjelenhetett. Annál sajnálatosabb viszont, hogy bár az 1966-ban lezárt kézirat (Károlyi Zoltán 1966-ban hunyt el) igen nagy átfutással csak most jelent meg, az azóta megindult rendszeres és tervszerű vízügyi történeti kutatások újabb eredményeinek felhasználására nem került sor. Pedig ezeket az eredményeket ugyanez a kiadó — a VIZDOK — közben a „Vízügyi történeti füzetekben" részben már publikálta is. (A szerkesztő, helyenként, csak lábjegyzetében utalt azok eredményeire, de azok tanulságát már alig érvényesítette. így pl. a monográfiában még nem kap megfelelő hagsúlyt a két víziberuházási törvény jelentősége, melyekben pedig a mai gyakorlat joggal látja a távlati tervezés és munkaprogramok előfutárát.) Emiatt úgy tűnik, mintha a kiadvány — legalábbis részben — már megjelenése pillanatában túlhaladottá vált volna. Mindenesetre az olvasónak az újabb eredmények megismerése érdekében az említett füzetekhez kell fordulnia. A kiadvány legnagyobb értéke, s módszertani szempontból különösen figyelemreméltó teljesítménye a maximális információs anyagot sűrítő, s erre a célra készült térképek felhasználása az ország nagy területeit átalakító vízimunkálatoknak és azok eredményeinek bemutatására. E jellegzetesen műszaki megközelítésmód néhai Vázsonyi Ádám érdeme, aki a Siófoki Beszédes József Vízgazdálkodási Múzeum kiállításainak előkészítése, szemléltető anyagának összeállítása során jutott arra a gondolatra, hogy a vízimunkálatok tájalakító szerepét legszemléletesebben a szabályozás előtti és utáni állapotok pontos összehasonlításával, ún. „térképpárok" készítésével lehet bemutatni. Ezek elkészítéséhez egyrészt az ország első egységes katonai felmérésének lapjait az ún. II. József-féle katonai felmérés anyagát, másrészt a mai hasonló felmérés térképeit használta fel. Csak a munka során, a részletesebb történeti tanulmányok alapján derült ki, hogy e térképek egy közepesen csapadókos időjárási periódus állapotát rögzítik, tehát nem alkalmasak az árterületek kiterjedésének, csak hosszabb ós csapadékosabb időszakok vizsgálata alapján lehetséges pontos meghatározására. A munkamódszer menetközben való megváltoztatására azonban már nem volt lehetőség s így a térképpárok ilyen jellegű korlátaira már csak a szerkesztői kommentár mutathatott rá; azt az ígéretét azonban, hogy ezt minél több korabeli térképpel korrigálja csak részben teljesítette. (Ebből a szempontból — bár kevésbé részletes — szerencsésebb a Vízrajzi Intézetnek az 1930-as években készült áttekintő lapja „A Kárpát Medence vízrajzi vi-