Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

TANULMÁNYOK - Komlós Sándor: A textiltisztítás története

szükség, s ezt el is ismerték, de a mosást végzők nem különültek el iparosokként. Gazdag családok cselédségében mindig megtalálhatók voltak a mosók. Különleges mosodája volt a fáraónak és a templomoknak. Külön méltóságot, magas tisztséget jelentett a fáraó udvari mosójának, főmosójának, fő-fehérítőjének lenni. Ezt a tevékenységet — mely már az ó-birodalomban (i. e. III. évezred) is ismert volt — nagyon megbecsülték. A középső és késői birodalomban is gyakran megjelent a mosás, illetve a mosó alakja képekben és az irodalomban. Ez a felelősségteljes munka a luxushoz szokott udvaroncok háztartásában bizonyos jóléttel, és nem csekély megbecsüléssel járt. Nagy része volt ebben a mosás mikéntjének. A munkát általában a szabadban végezték, folyóvízben — tehát hideg vízben — ahol a ruhát először benedvesítették, kő-, esetleg falapra rakták, súlykokkal ütögették. Ezt követte a rázás, facsarás. A tisztává vált ruhát rudakra tekerték, bottal összecsavarták, majd kiterítették és napon szárították. A száraz ruhát kötegekbe hajtva összekötötték. Ilyen nehéz körülmények között végzett munkának is jó minőségűnek kellett lennie. Ha ehhez még figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy az egyiptomiak által használt olajfüvekből a meleg hatására lecsepegő olaj a ruhát szennyezte, érthető, hogy a mosás minősége már 3000 évvel ezelőtt is jelentős gondokat okozott. Az új birodalomban jelent meg az agyagból készített edény, melyet a mosásnál is jól fellehetett használni. Továbbra is hideg vízben áztattak, de minden alap megvan annak feltételezésére, hogy a mosást már meleg vízben végezték. Ezután öblítettek, majd kötélen szárítottak. Ez a fejlett módszer megkönnyítette a mosók tevékenységét, hiszen a ruha zsíros szennyeződését meleg vízben sokkal könnyebb volt eltávolítani. Mosószert is használtak, ami feltételezhetően szóda volt, bár elképzelhető, hogy a szappant is ismerték. Nagyjából azonos volt a mosási eljárás a görögöknél is, de azzal a különbséggel, hogy itt a mosás a nő dolga volt. Nem lehetett lebecsült munka, hiszen még Homérosz is megörökíti az Odisszea-ban Nauszika királylány mosását, aki a tengerparton társnőivel együtt vizes gödörben döngölte a ruhát. A görögöknél főként testi fehérneműt mostak, illetve az akkori divatnak megfelelően a textilanyagot testükre tekerve viselték. Ilyenek voltak a chlaina és diplex nevű férfiruhák, vagy a peplos elnevezésű női ruhadarab. A chiton (ing) varott volt. Bár a divat lassabban változott, mint napjainkban, az idők folyamán mégis sok átalakuláson mentek keresztül ezek a ruhadarabok, és sokféle variáció és kiegészítés jelent meg. Nehéz is ezeket mai elnevezésekkel illetni, és ez nem is egyértelmű, hiszen külön alsó fehérneműt nem viseltek. Ami a felhasznált anyagokat illeti, ezek zöme posztó volt, vagy olykor szövöttáru, amelyet esetleg festettek, nemezeltek. Vásznat és külföldről behozott szöveteket később kezdtek el használni. Posztóárukat azok készítettek, akik a tisztítást is, ebből adódóan a nemezkészítő iparosok már ipari mosodásoknak is nevezhetők. (Hasonló helyzet alakult ki a a római birodalomban is.) A némezkészítők többirányú tevékenységet folytattak. Vállalták nemezek tisztítását, vásznak mosását, sőt ruhakölcsönzéssel (!) is foglalkoztak. Aristophanész idejéből ismertek a ruhakölcsönzési árak. Tudjuk, hogy egy chiton tisztítása 3 obolosba került, de darabonként és naponként fél obolosért kölcsönöztek. (Ez volta legkisebb görög pénzérme, 0,73 g ezüst tartalommal.) A rómaiaknál is testre csavart anyag volt kezdetben a ruházkodás alapja. Ez az ún. tóga, melyet kiegészített a férfiak és nők által egyaránt viselt tunika. Hordtak kabátot is. Az alapanyag évszázadokon át nyersszínű gyapjú volt, melyet posztóként dol-