Technikatörténeti szemle 5. (1970)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Nagyüzem és gépesítés az ókorban

holtszezonjaiban lehetett felhasználni, akárcsak az önálló parasztot a földművelés holtszezonjaiban közmunkára. A katona mindenesetre drágább munkaerő volt, mint az önellátó paraszt, kizsákmányolása is szűkebb határok közé volt szorítva, ezért nem is szolgáltathatta a gazdasági formáció uralkodó munkaerőtípusát. Ahhoz, hogy a hadseregen belül létrejövő új technika szélesen elterjedjen a társadalomban, teljesen termelő munkára beállított üzemtípusban kellett meggyökereznie. Ez volt a rabszolgatartó (s részben bérmunkát is igénybevevő) mezőgazdasági és kézműves vállalkozói nagyüzem, amelynek a görög polis viszonyai közt történt kialakulásáról már szóltunk. Ennek munkaerő-gazdálkodásában az ingyenes közmunka nem játszhatott szerepet, elsőrangú érdek volt tehát az emberi munkaerő gépi behelyettesítése. Sajnos, nem ismerjük pontosan a rabszolga árának, sem fenntartása költségeinek ókori alakulási görbéjét, ezért csak mint lehetőséget említhetjük meg, hogy ez is szerepet játszhatott a rabszolgatartó nagyüzem technikai fejlesztésében. Legalább ennyire fontos azonban — s ehhez nem férhet kétség —, hogy az i. e. III. század előtt nem is állottak rendelkezésre olyan technikai vívmányok, amelyeket e nagyüzemekben hasznosítani lehetett volna. Mivel méreteik és technikai igényeik szerényebbek voltak annál, semhogy saját mérnököt kellett volna alkalmazniuk, önerőből, belső indítékokból nem fejleszthették ki a taposómalmos, járgányos, vízikerekes technikát, ezt csak készen vehették át a hadimérnökök találmányaiból. Mihelyt azonban ez a technika a hellenisztikus hadseregek kereteiben létrejött, a nagyüzemi magánvállalkozás kapva-kapott rajta, és gyorsan alkalmazta. Elmélyült monografikus feldolgozás híján — vagy legalábbis ilyenről nem tudva — ehelyütt nem mehetünk bele a hellenisztikus és római magán nagyüzemek szervezetének és technikai felszerelésének fejlődési problematikájába,

13 az alább következő szórványos adatok azonban eléggé bizonyítják azt, hogy viszonylag korán és széles földrajzi kiterjedésben megkezdődött technikai korszerűsítésük. A legkorábbiak közé tartozik az euboeai Eretria városának i. e. 320 körül kötött szerződése egy vállalkozó csoporttal, amelyik évi 1 talentum jelentős összeget ajánl fel a sajátmaga által víztelenítendő terület bérlete fejében.

14 Ez esetben még nem igen lehet szó a sadufnál, esetleg a csigás vízemelő láncnál fejlettebb technika alkalmazásáról, annál inkább azonban egy művelhető területet kereső, azt víztelenítő, és nagyüzemi kezelésbe vevő rabszolgatartó magánvállalkozásról. Az ilyen üzemek jó talajnak bizonyultak azután a mechanizált vízemelő szerkezetek meghonosítására. Arra, hogy az új technikai berendezés hogyan került át a nagy állami közművektől a magánbirtokra, rávilágít a Ptolemeidák fajjumi öntözési „architekton"-jának, Kleonnak i. e. 260 körűiről fennmaradt levelezése. Ebben említés történik arról, hogy a királyi mérnök magánmunkát is vállalt és egy magasrangú állami hivatalnok, bizonyos Apolloniosz számára annak magánbirtokán vezetett 2700 hektáron lecsapolási és gátépítési munkálatokat.

15 Később magánvállalkozók (ergolabai) hajtottak végre áUami vízépítési munkákat, magánbirtokosok alkalmaztak saját vízmérnököket (potamitai) és állami prémiumoktól buzdítva létesítettek vízemelő berendezéseket. Ez utóbbiak közül a taposókerékkel vagy járgánnyal hajtott edényes vízemelő kerék (az ún. trochosz, arab nevén szakije) először a II. században kerül említésre, a szekrényes vízemelő kerék (az ún. tympanon vagy arab nevén tabut) i. e. 20 körül; már a II. századtól kezdve ilyeneket bérelni is lehetett, nyilván építő vállalkozóktól.

16 Vízemelő végtelen (archimédeszi) csavart Diodorus szerint maga Archimedész vezetett be egyiptomi látogatása alkalmából. Az i. u. I. századból számos adat maradt fenn használatáról a Nilus-deltában, taposókerekes ábrázolása is ismeretes.

17 A fenti adatokat az egyiptomi papiruszok