Technikatörténeti szemle 5. (1970)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Nagyüzem és gépesítés az ókorban

közötti társadalmi és szakmai elhelyezkedését az i. e. I. században élt római Vitruvius világosan kijelöli, mikor mindenféle tudományban járatosnak, de egy tudományt sem művelőnek mondja. Elég tőle, ha minden tudományt közepesen ismer; akik ennél jobban elmélyülnek, túllépik az architectus tisztét és matematikusokká válnak. Viszont a közönséges kézműves szerszámok (machinationes) sem érdeklik az architectust, csak azok, amelyek nagyarányú, közületi munkák végzésére szolgálnak (machinae, organae). Kell a mérnöknek az elméleti tudás, de a gyakorlati készség (fabrica) is, mert „akik csak az elméletben és a betűben bíznak, nem a dolgot, hanem annak árnyékát kergetik."

11 Egészen más hang ez, mint amit az antik tudósoktól hallunk, akik megvetették a mesterségeket. Még Archimedész is — ha igaz, amit Plutarchosz ír róla — szégyelte és „piszkos munkának" tartotta saját gépszerkesztő tevékenységét. A késő hellenisztikus és római kor mérnökei, Kteszibiosz, Philon, Héron, Vitruvius, Pappus és a többiek már öntudatosan vállalták az alkalmazott tudomány, a technológia művelését. Tekintve műveik irodalmilag és régészetileg igazolt tekintélyes mennyiségót, azonos szerkesztési elveit, időszámításunk körül a római birodalom összes tartományaiban tevékenykedő, meglehetősen széles réteget kellett, hogy alkossanak, melynek iskoláztatási helye, de legalábbis szeUemi irányító központja ekkor az egyiptomi Alexandria volt. Ez a történelmileg legkorábbi „műszaki értelmiség" a hellenisztikus államokban alakult ki, de teljes anyagi és erkölcsi megbecsülést a római uralom alatt nyert, főleg miután az elméleti tudományművelés Arisztotelészt, Euklidószt és Archimedészt követően a régiek kommentálásában és összefoglalásában merült ki s igazán újat nem a filozófus-matematikusok, hanem a technológusok hoztak. A „Mechanika problemata" ismeretlen szerzője (talán az i. e. 270 körül élt Sztraton) és maga Archimedész is már átmenetet jelentenek a tudós és a technológus között, a technikai érdeklődés megelevenedését tehát az i. e. III. század közepére lehet datálni. Ez már nem a polisok világa, hanem a világbirodalmi kísérleteké A mérnök mindenekelőtt a hódító hadvezér kísérője; utat, hidat, hadigépet épít izimára (az első adat torziós hajítógépről Nagy Sándorral kapcsolatban maradt fenn), győzelmeinek emlékére diadalívet, középületeket emel, s ha békés felhasználásra tervez gépeket, azok is elsősorban a menetelő hadseregek vagy idegen országokban állomásozó helyőrségek ellátását szolgálják. Kézenfekvőnek látszik tehát az a feltételezés, hogy az üzem, amelynek munkájából inspirálódott s amelynek munkáját inspirálta a mérnök, a harcoló és békeidőben építő hadsereg volt. A hellenisztikus és római nagy gyalogos hadseregek hivatásos katonákból álltak, akik életük nagyrészét szigorúan fegyelmezett együttlétben, közös harcban és munkában töltötték, s mint veteránok is többnyire csoportosan települtek le, mérnökök vezetése alatt maguk építette kolóniákon. Nagy Sándor és utódai alatt hosszú sora épült az ilyen katonavárosoknak a Közel-Kelet és Észak-Afrika országaiban, később a rómaiak által Európában is. Az új városok élelemszükséglete, és — különösen Egyiptomban — a gabonaexport növekedése a csatornázást és öntözést emelte a korábbinál technikailag magasabb színvonalra, a vaseszközök és a vízemelő gépek alkalmazása révén. A kezdeményezés ezen a téren is a hadseregekhez fűződik: már Nagy Sándor megkezdte a mezopotámiai csatornázás újjáépítését, Egyiptomban pedig az első Ptolemainsok alatt nagyszabású vízépítés indult meg az új katonai telepítések körül, ahol a helyi lakosság hagyományos közmunkáját is újjászervezték.

12 A késő ókori hadsereg tehát valóban hatalmas, racionálisan szervezett nagyüzem volt, mely komplex magas- és vízépítési, agrár- és kézimívestechnikai feladatokat látott el, jobbára saját munkaerővel. De termelő munkára csak a háború