Technikatörténeti szemle 5. (1970)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Nagyüzem és gépesítés az ókorban

kézművesség kizárólag a papokból, írnokokból és katonákból álló uralkodó osztály számára termelt többnyire távolról szállított, ritka nyersanyagokból. A kézművesek maguk a templomi és királyi műhelyekben természetbeni ellátás fejében dolgoztak. A források tanúsága szerint ez az állandó közmunkára való berendeltség olyan kötöttségekkel, a feldolgozott nyersanyagok és a bronzszerszámok drágasága miatt a termelőeszközök tulajdonától való teljes megfosztottsággal s az ehhez járuló börtönszerű ellenőrzéssel járt, (ld. az egyiptomi műhelyábrázolásokról elmaradhatatlan korbácsos felügyelőt!), amelyek közeljártak a rabszolgasághoz. A kézművesek rabszolgaállapota ugyan (különösen a pénz bevezetése után) lassanként a termékeit részben piacra vivő bérmunkás állapota irányában kezdett módosulni. Ez a tendencia azonban az alapvető termelési szektor, a mezőgazdaság kisüzemi strukturáltsága miatt nem bontakozhatott ki. A falu semmit sem kapott a várostól. A bronzkorban kőeszközökkel dolgozott (bronz ekepapucs még nem került elő, a vaskorig az eke vágóéle tűzben edzett keményfából készült!), szürke és vörös égetésű korongolatlan edényeket használt, a. yárosLdesztillált gyógy- és szépítőszerek helyett meg kellett elégednie magaszedte gyógyfűveivel, finom színes textiliák helyett magaszőtte festetlen durva vászonnal és daróccal. Ugyanakkor el kellett tartania a várost, részben terményadójával, részben a különböző városi osztályokba és rétegekbe önként behúzódó, főleg azonban kényszerrel toborzott munkaerővel, mindenekfelett pedig a nagy közlétesítmények, öntözőművek, templomok, városfalak, utak építésére igénybevett ingyenes közmunkával. A dolgozóknak az uralkodó osztály által való kizsákmányolása a történelemben először az önálló parasztgazdaság holtszezonjaiból elvont munkaerők közmunkájának formájában jelenik meg (az „ázsiai termelő mód" egyik, a föld állami köztulajdonával kapcsolatos ismérve). Ez a kizsákmányolás legolcsóbb módja, mert a saját gazdasággal rendelkező munkaerőt a dolgoztatónak nem kell eltartania s a belőle kipréselhető munkateljesítménynek egyedül a rendszer alapját képező parasztgazdaság önfenntartási szükségletei szabnak határt, e határt viszont a paraszti életszínvonal kárára igen messzire ki lehet tolni. A vízgazdálkodás centralizálása nem érintette a paraszti kisüzem technikaigazdasági önállóságát, csak föléje épült a kisüzemeknek. Végső soron ez volt az oka annak, hogy a kézművesség nem bontakozott ki gépesített nagyüzemi iparrá. A paraszt a kizsákmányolással leszorított, kezdetleges életszínvonalához mért szükségleteit maga megtermelte s nem jelentkezett fogyasztóként a városi piacon. A „termékeny félhold" területén a „neolitikus forradalom" és a „városok forradalma" az i. e. IV. évezred végére apályhoz érkezett, a jelentős technikai találmányok sorozata végetért. Az ezt észlelő szakirodalom a dolgozók elnyomatásával magyarázza a technikai stagnálást, amihez hozzá kell tennünk azt, hogy ez az elnyomatás nemcsak technikai kezdeményező-képességüktől fosztotta meg a közvetlen termelőket, hanem az önálló paraszti kisüzemet konzerváló közmunkával olyan üzemi viszonylatokat teremtett, amelyek eltorlaszolták a technikai értelemben vett nagyüzem felé való áttörést s ezzel együtt az Ígéretesen indult keréktechnikák továbbfejlődését. Ahhoz, hogy a kerékelvű szerkezetekből gépek fejlődjenek ki, olyan üzemformának kellett előbb létrejönnie, amely az önellátó kisüzem holtszezonjait kizsákmányoló közmunka helyett a termelőeszközeitől teljesen megfosztott dolgozó munkájára épül. Ennek előfeltétele pedig a föld-magántulajdonnak az állami földköztulajdonból való kiválása volt. A „termékeny félholdat" északról övező területeken (Fönicia, az Égei és a Fekete tenger partvidékei) a bronzkori civilizációk technikai vívmányait átvevő