Technikatörténeti szemle 5. (1970)

KÖZLEMÉNYEK - Horváth Tibor: Jedlik Ányos villamfeszítői mai szemmel

Mach azonban ekkor már ismerte Jedliknek a Bécsi Világkiállításon 1873-ban bemutatott — a későbbiekben ismertetendő — csöves vülamfeszítőit, sőt ezekről Jedliktől magától kért felvilágosítást 1873. szeptember 30-án kelt levelében. Jedlik a hagyatékában talált fogalmazvány szerint részletesen válaszolt is, de ettől függetlenül nem fogadható el Machnak az az eljárása, hogy később Jedliket meg sem említette. A kondenzátorok átkapcsolásán alapuló sokszorozási elvet századunkban E. Marx alkalmazta a nagyfeszültségű lökésgerjesztőkre

7

. Ezekben azonban az átkapcsolást már mechanikai szerkezet helyett szikraközök átütése végzi el. A csöves villamszedők Jedlik másik jelentős alkotása a nagyfeszültségű technika területén az általa csöves villamszedőnek nevezett és az ugyanakkora külső méretű leydeni palacknál sokszorosan nagyobb kapacitású kondenzátor előállítása. Erről 1867-ben a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Rimaszombaton tartott XII. nagygyűlésén számolt be és értekezése 1868-ban nyomtatásban is megjelent a nagygyűlés Munkálatai című kötetében.

8 A XIX. század közepén nagyobb kapacitású kondenzátortelepet leydeni palackok párhuzamos kapcsolásával állítottak elő, Jedlik véleménye szerint azonban „. . .az ilyféle, villamtelepnek vagy ütegnek neveztetni szokott készülék is, a palackok mi hasznot sem hajtó üregei miatt, túlságos helyet foglal el." Jedlik ennek az üregnek a célszerű felhasználását tekinti az általa készített csöves vülamszedő lényegének. A csöves villamszedők felépítése a következő: Elemei 420 mm hosszú 5 — 7 mm belső átmérőjű 2,5 — 3,5 mm falvastagságú üvegcsövek, amelyeknek alsó vége be van forrasztva. A csövek belső oldalát Jedlik először oldat >ól kicsapatott ezüstréteggel vonta be, majd később alacsony hőmérsékleten olva ló léinötvözetet, legvégül pedig egyszerűen vasreszeléket használt belső elektródának. A kivezetést a cső felső részén a belső felületre ragasztott ónfóliával oldotta meg, amit az ugyancsak ónlemezből sodort dugóhoz csatlakoztatott. Az óndugóból lágy rézhuzal vezetett ki, magát a csövet pedig felül pecsétviasz tömítette. A külső elektródát a cső felületére gumioldattal ráragasztott ónfólia képezte. A cső külső oldalán a felső 12 cm hosszú rósz fedetlen maradt (3. ábra), hogy a belső és a külső elektróda között elegendő kúszási távolság legyen. Ezekből a csövekből kb. 30 alkotott egy üteget üveg- vagy fémedónybe állítva. A külső fómfóliák közvetlenül érintkeztek egymással, a belsők kivezetéseit pedig Jedlik összekötötte és gömbalakú sapkával zárta le az így létrejött oszlop tetejét. Jedlik a kapacitás növekedését a kondenzátorok elektróda-felületének növekedéséből számította ki és ennek alapján megállapította, hogy a legkedvezőbb az, ha az elemi csövek belső átmérője a falvastagság kétszerese. Kísérletei közben megfigyelte, hogy a belső átmérő alapján számított kapacitás a valódi értéknél kisebb, és az üvegcső közepes átmérőjével végzett számítást vélte helyesebbnek. Ezzel a csöves villamszedőkből alkotott üteg kapacitása kb. 12-szer múlta felül az ugyanolyan külső méretű leydeni palack kapacitását. Jedlik 1860 és 1880 között foglalkozott a villamszedőkkel, amikor a villamosságtan fogalmai még nem voltak olyan egyértelműen meghatározva, mint ma. A leydeni palackok láncolatáról 1863-ban írt értekezésében még a feszültség és a töltés fogalma sem válik szét élesen. A csöves villamszedőkről 1867-ben írt munkája viszont ezt a két fogalmat már világosan megkülönbözteti és a kapacitás fogalmát is használja. Számításaiban síkkondenzátornak tekinti a leydeni palackot is (ahol