Technikatörténeti szemle 5. (1970)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Nagyüzem és gépesítés az ókorban

mességre kényszerített új energiát, a domesztikált állat izomerejét azonban csak újabb technikai forradalom révén lehetett munkavégzésre felhasználni. Ez a forradalom a kerék feltalálása volt. Az állati izomerővel való vontatás és a kerék között szoros összefüggés van. Ennek negatív bizonyítéka a prekolumbiánus Közép-Amerika technikai kultúrája, mely birtokában volt ugyan a preneolitikus technikai forradalom vívmányának, a programvezérlést „tárgyiasító" mozgásátalakításnak (íjas fúró!), eljutott a földműveléshez, áUattenyésztéshez, kerámiához, fonás-szövéshez, sőt a fémkohászat kezdeteihez is, de nagyáUattenyésztós híján nem használhatott állati izomerőt vontatásra s így nemcsak hogy ekéje, kerekes szekere nem volt, hanem még folyamatos forgómozgást végző kéziszerszámokat sem alkalmazott. Ahogyan az ekét (a prekolumbiánus Közép-Amerikában egyaránt ismert két nyelezett kéziszerszám, a kapa és az ásó kombinációjából létrejött gépezetet), úgy a szekórkereket és általában a folyamatos forgómozgásos technikákat is az állati vontatás lehetősége inspirálta. Az eke a paraszti kisüzem legfőbb termelőeszközévé vált ugyan, de mégsem önálló paraszti találmány. Csak a városi központ által megszervezett öntözés révén érte el a mezőgazdaság a termelékenységnek azt a fokát, amelyen már a kéziszerszámok helyett állati erővel vontatott gépezet válhatott szükségessé a talaj megmunkáláshoz. Még inkább áll ez a kerék első technikai alkalmazására, a szekérre (i. e. 3500 körül), melynek feltalását a várost élelmiszerrel eltartó falu termékeinek szállítása (valamint a kőben, fában, ércben szegény Mezopotámia távolról való nyersanyagellátása) kényszerítette ki. A kerék és a vele kapcsolatos kétkarú emelő technikai elve alapján működő szerkezetek gazdag differenciálódása nem a paraszti kisüzemben bontakozott ki, hanem a városban vagy városi kezdeményezésre, s a falu csak annyit vett át belőlük, amennyit fentebb kifejtett üzemi korlátozásai megengedtek. Ilyen átvétel volt az eke és a kerekes szekér mellett a kétkarú emelő első ismert technikai alkalmazása, a gémeskút őse, a saduf, amellyel az öntözőcsatornákból kézierővel (majd később taposószerkezetté alakítva, lábmunkával) emelték a vizet. De már a városi kézművesség kerékelvű szerszámai, a lendkerekes fúró és a fazekaskorong, amelyeken a görgőből származó szekérkerék vízszintes tengelye valószínűleg az orsó hatására függőlegessé módosult, nem kerültek be a paraszti kisüzem szerszámkészletébe. Falun továbbra is a preneolitikus íjas fúró maradt használatban és korongolatlan edényeket készítettek. A fazekaskorong mindig is a specializálódott kézművesek szerszáma volt, akik az igényesebb városi fogyasztók számára dolgoztak. S a gondosan készített edényt gondosabban is égették ki; nem elégedtek meg az alacsonyabb hőfokon történő szárítással, hanem a 900— 1000 °C-on bekövetkező dehidratálásra törekedtek, ami kőkeménységet és világos színt biztosított a cserépnek. Ehhez azonban a kiégetendő edényt a lánggal való közvetlen érintkezéstől elzáró kemencetípus és mesterséges légáramlás, fújtatás, tehát a paraszti kisüzem kapacitását meghaladó technikai berendezés kellett. A dehidratálás a kémiailag kötött víz eltávolítása, az első tulajdonképpeni kémiai technika, mert a tűztechnika korábban az anyag fizikai átalakítását szolgálta. A korongot is használó, magas hőfokon égető városi fazekasság az előzménye a kémiai technika következő, nagyjelentőségű lépésének, a fémkohászatnak. A bronzöntéshez szükséges 800 °C már adva volt a városi fazekasság gyakorlatában s ugyancsak a fazekasság szolgáltatta a segédeszközöket, az agyagból készült öntőmintát, a fogókat, a fújtatókat stb., nyilvánvaló tehát, hogy a fémkohászat már mint városi technika született meg. De nem csupán a fazekassággal való összefüggés, hanem a technikai fejlődés