Technikatörténeti szemle 4. (1967)

KÖZLEMÉNYEK - Bíró József: A balatonfüredi hajógyártás

Az 1890-es években a Stefánia Yacht Egylet hajóépítő üzemében rátértek a kisebb vitorláshajók építésére, amelyek versenyekre is alkalmasabbak voltak. Ekkor épült Inkey István „Jolánta" nevű yachtja, mely az 1896. évi versenyeken legyőzhetetlennek bizonyult. A következő évben, 1897-ben épült Ádám Károly „Kishamis" yachtja az angol Watson tervei szerint. A XX. század elején a balatonfüredi hajóépítés hanyatlásnak indult, az egyre romló gazdasági helyzet nem tette lehetővé a költséges, nagyobb méretű vitorlás yachtok építését, fenntartását. A Balatonon kezdtek elterjedni a kis hajók, melyek költségei a módosabb polgárság számára is megfizethetők voltak. Az utolsó nagyobb méretű tőkesúlyos hajót 1912-ben építették. A Stefánia Yacht Egylet hajóépítő üzemét 1920-ban az IBUSZ, majd 1926

J

ban a MÁV vette kezelésbe, s „Balatoni Yacht Építő R. T." néven újjászervezte. A némileg kibővített hajógyárban már balatoni személyszállító motorhajókat is építettek. 1927-ben épült meg a „Csongor" és a „Tünde". A hajótest kettős burkolattal, szlavóniai tölgyfából, a fedélzet és a felépítmények teakfából, a belső burkolat és a berendezés mahagóni fából készült. Mindkét hajó befogadóképessége 130 személy, gépük 105 effektív lóerős, három ütemű Dieselmotor. Két évvel később, 1929-ben egy kirándulásra alkalmas kisebb befogadóképességű személyszállító motorhajó készül el a telepen, az 50 személyes befogadására alkalmas „Sió". 1938-ban a 109 személyes „Szent István" és „Szent Imre" épült a balatonfüredi hajógyárban, az eddigi gyakorlattól eltérően már teljesen vasból. A hajók hossza 18,5 m, szélessége 4,10 m, gépük 120 lóerős benzinmotor („Tátika" és „Sió" néven jelenleg is forgalomban vannak a Balatonon). A régi hajóépítő telep a megnövekedett igényeknek nem tudott eleget tenni, korszerűtlen volt, területe is szűknek bizonyult. Jelenlegi helyén, a tihanyi műút mellett épült fel az új gyár 1941-ben a legkorszerűbb elvek szerint. Három nagy műhelycsarnokot építettek, egyenként kb. 1140 m

2 alapterülettel és három hangárt, egyenként kb. 1000 m

2 alapterülettel. Ezeket úgy alakították ki, hogy 1500 tonnán aluli hajók építésére és vitorláshajók tárolására egyaránt használhatók legyenek. A különféle szolgálati motorhajókon, verseny motorcsónakokon és uszályokon kívül megindult az üzemben a dingi, az olympiai és a 22 m

2-es yolle, a kalóz és az 50 m

2-es cirkáló vitorláshajók szériagyártása is. A felsoroltakon kívül építettek még néhány nagyméretű, 75 m

2 vitorlafelületű tengeri cirkálót is. A II. világháború a balatanfüredi hajógyárat sem kímélte meg. A telepen levő hajók áldozatul estek a kivonuló németek dühöngő pusztításainak. A gépi berendezések kitelepítését az üzem dolgozói megakadályozták, még az anyagkészletet is sikerült megmenteniök. A felszabadulás után, 1945-ben a hajógyár munkásai azonnal hozzáláttak a háború okozta károk helyreállításához. Munkás kezük nyomán egymás után állhattak a közlekedés szolgálatába a hullámsírba süllyesztett balatoni személyhajók. Áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy 1945 őszén megindulhatott a tihany—szántódi kompjárat, 1946 nyarán pedig négy helyreállított hajóval rendszeres személyforgalom létesülhetett Balatonfüred—Siófok—Balatonalmádi, majd Boglár—Révfülöp között. Az üzemet 1948-ban államosították, majd 1950

j

ben „Balatonfüredi Hajógyár" néven újjászervezték és a Kohó- és Gépipari Minisztérium hatáskörébe utalták. Az újjáépítés korszaka lezárult, elérkezett az új hajók építésének ideje.