Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia

Mivel a teohnilratörténet ókorában kizárólag szerves energiát, emberi vagy állati izomerőt alkalmaztak, az energiaszolgáltatás forrása és szabályozója az automatizált munkamozgásoknál a vegetatív idegtevékenység volt. Az ókori gondolkozásban ezt az „erő" misztifikált fogalma helyettesítette, melyet egyrészt élőnek képzeltek, mint a munkát végző embert vagy állatot, másrészt céltudatosnak. Mindebből az animisztikus szemlélet továbbélése következett volna (aminthogy az ókori társadalmakban az animizmus és a mágia valóban gazdagon tenyészett), ha meg nem töri azt a mechanikus kauzalitás jelentkezése, amely körül hamarosan megindult a spekuláció. A mechanikus kauzalitás primitív fokon már a technika őskorában működésibe lépett abból a tipikusan teleologikus kérdésfeltevésből kiindulva, hogy ha valami van, akkor azt valaki csinálta. Közismertek a természeti népeknek azok a naiv kozmogóniai elképzelései, hogy a világot valami hatalmas lény a vízből kihalászta, agyagból gyúrta, teknősbékából alakította stb. Ezekben a válaszokban azonban igen jellegzetesen fel sem vetődik az ősbk fogalma, mely viszont egy teleologikusan meghatározott mechanikus kauzalitásból önként következik. Végül is kell lennie egy olyan oknak, mely nem lehet egy további ok okozata. Visszavetítve ezt a gondolatot a mozgásra, kétféle megoldás kínálkozik: a dolog önmaga szüli és mozgatja önmagát vagy valami rajta kívül álló hozza létre és mozgatja. Az előbbi az animisztikus szemlélet kezdetleges materialista és dialektikus továbbfejlesztése, az utóbbi, következetesen végiggondolva, egy, a természeti oksági láncolaton kívül álló, tehát természetfölötti célkitűző és mozgató akarat idealisztikus-metafizikus fogalma. A természetfilozófiának ezek az első, tapogatózó kérdésfeltevései összekapcsolódtak a társadalmi gondolkozás kibontakozásával. Az ősközösségi társadalomnak nincs gondolati képe önmagáról, mert az érdekegyetemesség folytán a társadalmi lét és tudat — átmeneti zökkenőktől eltekintve — fedik egymást. Az egyén nem ébredhet erkölcsi személyiségként önmagára, mert a jó egyenlő a közösségi szokás követésével, a rossz annak megszegésével, ez utóbbi pedig a közösségtől való elszakadást, azaz a fizikai megsemmisülést jelenti; a „jó" és a „rossz" közti mérlegelésnek, szabad választásnak, egyéni felelősségvállalásnak tehát helye nincs. A társadalmat, mint önmagán kívüli objektív valóságot csak a társadalommal meghasonló egyén szemlélheti, s ez következik be az osztálytársadalom kialakulásával, az érdekegyetemesség helyébe lépő antagonisztikus osztályellentétekkel. Az osztályharc békétlen állapotát az uralkodóosztály fenn akarja tartani s békét hirdet, az elnyomottak meg akarják azt szüntetni s nem fogadják el az álbékét. Az animisztikus szemléletnek megfelelően a társadalmi „békétlenséget" titokzatos hatalmak beavatkozásának tulajdonítják, amelyeket ki kell engesztelni. A technikai mágia mellé, annak szertartásait átvéve, betársul a társadalmi mágia, a vallás. Az uralkodóosztály asztrális eredetű héroszistenei a hódítások során egymás fölé rendelődnek s a nagy birodalmak kialakulásával (Egyiptomban és Babilonban kb. egyidőben, a i. e. II. évezred derekán) egyeduralmi igénnyel fellépő világteremtő és -kormányzó, törvényt adó és végrehajtó istenségben egyesülnek. Ez az isten „békét" hirdet és követel, de csak fiktív, „lelki" békét, azaz belenyugvást a valóságiban fennmaradó békétlenségbe, hiszen a valóságos megbékélés az osztályrend felszámolásával volna egyértelmű. Az ősközösségi társadalom magától értetődő, mert a közösségi érdekkel egybeeső önérdeket nem sértő következmény-erkölcsét így egy végletes aszkétizmus jegyében már nem a társadalmi érdeket az egyéntől védő, hanem az egyént önmagával is szembefordító szándék-erkölcs váltja fel: légy tökéletes,