Kossuth Lajos és a vukovár-fiumei vasút. Kossuth Lajos levelezése Franz Kreuter bajor vasútépítő mérnökkel 1846-1848 (2006)

2. A fiumei vasúttervek a reformkorban (Eperjesi László-Krámli Mihály) 7

tak. A két megoldás közül Fiumét az tette kívánatosabbá, hogy a legrövidebb útvonalat jelentette a Délvidék és a tenger között, ráadásul ez az útvonal saját területen húzódott, nem úgy, mint a török kézben lévő Al-Duna. Az uralkodó elfogadta fia javaslatát, és a Habsburgok családi birtokaihoz tartozó Fiumét 1776-ban Horvátországon keresztül a magyar koronához csatolta. Még ebben az évben a kikötő megkapta ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat is, melyek Triesztet illették. Fiume kormányzójává Majláth Józsefet nevezték ki, akit megbíztak azzal, hogy rendezze Fiume helyzetét. Majláth 1776-ban létrehozta Szeverin megyét, amely horvát területeket is magában foglalt. Ezzel a megoldással azonban sem Horvátország, sem Fiume nem volt megelégedve. Horvátország területének csorbulását, Fiume pedig - amely 1530 óta széleskörű önkormányzatisággal rendelkezett - a horvát joghatóságot sérelmezte. Szeverin megye ellen mind Zágráb, mind Fiume erőteljesen tiltakozott, amiből látszott, hogy a Majláth-féle megoldás életképtelen. A tiltakozások hatására Mária Terézia 1779. április 23-án Fiumét és kerületét mint közvetlen testet, separatum corpust, Magyarországhoz csatolta, a város autonóm jogait és belső közigazgatási rendszerét megtartva. A Mária Terézia által kiadott diploma első pontja kimondta, hogy Fiume és kerülete Magyarország koronájához tartozó külön területnek tekintendő, amely nem tartozik Horvátországhoz. II. József 1786-ban a buccari, hreljini és vinodoli kerületeket Littorale Hungaricum (Magyar Tengerpart) néven a fiumei kormányzóságba olvasztotta, miközben feloszlatta az 1776-ban alapított Szeverin megyét. 1787-ben a városi tanács hatáskörét a politikai, gazdasági és törvényszolgáltatási ügyekben az egész tengerpartra kiterjesztette. Hiába csatolta Mária Terézia Fiumét Magyarországhoz, a magyar országgyűlésnek nem sikerült a bekebelezést törvényben biztosítania. Öt sikertelen felterjesztés után csak a Fiume kérvényével támogatott hatodik nyert szentesítést 1807-ben. Még ebben az esztendőben megalkották az 1807:IV. törvénycikket, mely kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. A horvát rendek azonban Fiumét továbbra is Horvátország részének tekintették, és csak I. Ferencnek a horvát rendekhez intézett 1808-as leirata után, 1809-ben ismerték el Magyarország kapcsolt részeként. 1808-ban a bécsi béke Fiumét és az egész tengerpartot francia uralom alá juttatta. Fiume és a Magyar Tengerpart része lett az úgynevezett Illír tartománynak, egészen visszafoglalásáig, 1813-ig. A tengermellék azonban 1813 után nem került vissza Magyarországhoz, hanem megmaradt külön tartománynak Illír királyság néven, egészen 1822-ig. 1822-ben, még a magyar országgyűlés összehívása előtt egy királyi leirat visszacsatolta a várost Magyarországhoz. 1823ban magyar kormányzót neveztek ki a város élére, Ürményi Ferenc személyében. Ürményit 1837-ben Kiss Pál követte, aki 1848 áprilisáig volt a város kormányzója. Az 1823 és 1848 között eltelt negyedszázadban Fiume és Magyarország viszonyát alapvetően két dolog határozta meg. Az egyik ezek közül a város autonóm hagyományaiból és nemzetiségi viszonyaiból, a másik pedig Magyarország és Fiume gazdasági egymásrautaltságából következett. Fiume helyzetét tekintve mind nemzetiségi, mind pedig gazdasági érdekei a város Magyarországhoz való tartozását diktálták ebben az időszakban. Magyarország és Fiume viszonyában döntő tényező volt, hogy Fiume egyike volt az Adria keleti partján fekvő olasz enklávéknak. A város lakossága olaszokból és horvátokból állt, de mind a lakosság körében, mind pedig a város kultúrájában az olasz elem dominált. Fiúménak és környékének 1822-ben 8384, 1847-ben pedig 13.149 lakosa volt.

5 E lakosok többsége ekkor 5 Kobler, Giovanni: Memorie per la storia della liburnica cittá di Fiume. Fiume, 1896. III. k. 36. o. 9