Kossuth Lajos és a vukovár-fiumei vasút. Kossuth Lajos levelezése Franz Kreuter bajor vasútépítő mérnökkel 1846-1848 (2006)

2. A fiumei vasúttervek a reformkorban (Eperjesi László-Krámli Mihály) 7

olasz nemzetiségű volt.

6 Az olasz és a horvát elem mind lakóhelyében, mind pedig foglakozásában elkülönült egymástól. Míg az olaszok elsősorban kereskedelemmel valamint iparral foglalkoztak, és a belváros lakói voltak, addig a horvátok főként mezőgazdaságból éltek, és a külvárosokban, illetve a környező falvakban laktak. A város gazdasági élete és irányítása az olasz, illetve elolaszosodott horvát patríciuscsaládok kezében volt. A város belső önkormányzati szerve a kapitányi tanács volt, melynek tagjai a patríciusok közül kerültek ki. A város hivatalos nyelve a latin és az olasz volt. Fiumének Magyarországhoz való vonzalmát magyarázza, hogy a fiumei olaszok féltek Horvátországtól, az olaszságot beolvasztani, a város különleges jogait megszüntetni kívánó horvát törekvésektől. Ezért tiltakoztak 1776-ban a zágrábi fennhatóság ellen, és ezért üdvözölték olyan lelkesen Mária Terézia 1779-es döntését. Közvetlen testként a magyar korona alá tartozni kétszeres előnyt jelentett a fiumei olaszok számára: ez a státusz megvédte őket Zágrábtól, egyben az egyetlen "magyar" tengeri kikötőként ez esélyt nyújtott a város gazdasági felemelkedésére. A kikötő fejlesztése és a magyar export-import Fiúméba irányítása szintén elsősorban az olasz etnikumnak kedvezett, mivel a város kereskedőinek zöme közülük került ki. Magyarország számára pedig, felismerve Fiume jelentőségét, drága kincsnek számított az egyetlen, magyar koronához tartozó kikötő, ezért tiszteletben tartották a város különleges jogait, belső önkormányzati rendszerét és olasz nyelvhasználatát. Természetesen a fiumei olaszokra is hatott az olasz nemzeti mozgalom, de ez a 19. század folyamán képtelen volt reális alternatívát nyújtani az Adria keleti partján lakó olaszoknak. Ezért ez a - városokban lakó - olaszság afelé fordult, ahonnan a legnagyobb előnyöket remélte.

7 A szintén olaszok lakta Trieszt például Ausztria felé tekintett, mivel ez szolgálta gazdasági felemelkedését. Fiume esetében, harmadik lehetőség híján, a kérdés a következőképpen merült fel: vagy a közvetlenül jelenlévő, a város beolvasztására törekvő horvát, vagy pedig a távoli, az olaszok különleges jogait tiszteletben tartó, egyben a gazdasági felvirágzás lehetőségét nyújtó magyar hatalom között választhattak. Természetes, hogy a fiumei olaszság az utóbbi mellett döntött, és minden igyekezetükkel ragaszkodtak a separatum corpus állapotának fenntartásához. A másik meghatározó elem Magyarország és Fiume viszonyában gazdasági jellegű volt. Mindenekelőtt tudni kell, hogy Fiume természeti és gazdagságföldrajzi helyzetét tekintve, meglehetősen rossz adottságokkal rendelkező, jelentéktelen kikötő volt. Távol feküdt a fő hajózási útvonalaktól, nem rendelkezett megfelelő szárazföldi közlekedési háttérrel, és nem nyújtott kellő védelmet az ott horgonyzó hajóknak. A Habsburg Birodalmon belüli viszonylatos jelentőségét is elvesztette 1798-ban, amikor Ausztria Velence, Isztria és Dalmácia birtokába jutott. Fiume számára az adott helyzetben a gazdasági felemelkedés egyetlen lehetőségét a magyar koronához való csatlakozás jelentette. A II. Józsefi koncepció szerint így a kikötőnek biztosított magyar export és import megalapozta volna a város gazdasági felvirágzását. A reformkor időszaka alatt azonban ez az esély csak puszta esély maradt. 6 A város lakosságának 1881 -ben 44 %-a volt olasz és 38 %-a horvát. Miután az 1850-es éveket követően jelentős mennyiségű horvát bevándorló áramlott a városba, joggal feltételezhetjük, hogy az általunk vizsgált időszakban az olaszok abszolút többségben voltak a városban. L. Fiume és a magyar-horvát tengerpart (szerk. Borovszky Samu). Budapest, é. n. 126. o. Ezt Várady József tanácsos, Fiume konnánybiztosa szó szerint megfogalmazta 1848-ban Szemere Bertalan belügyminiszterhez írott levelében. A levelet közli: Horváth Jenő: A magyar kormány adria politikája 1848-ban. Magyar Adria Egyesület, Budapest, 1927. 47-48. o. 10