Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
A tradicionális közlekedésről - Gráfik Imre: A magyar nyereg és használata
eredetéről és használatáról meglehetősen kevés adattal rendelkezünk, de a tárgyak mind a szerkezet, mind pedig a díszítés tekintetében különös figyelmet érdemelnek. E tipológiáikig a magyar nyergek közé sorolható példányok szerkezeti jellemzőikben és alaki—formai megjelenésükben, lényegüket tekintve akár „tiszafüredi típusként" is jegyezhetők. Ezek közül egy példányt részletes elemzés és vizsgálat alá vetett Torma László restaurátor (TORMA 1979). A nyilvántartási dokumentációk szerint a nyereg a Nemzeti Múzeum ajándéka az intézményileg különvált Néprajzi Múzeumnak. A nyeregről muzeológiai leírás csak az 1960-as években lefolytatott revízió alkalmával készült, amikor a tárgyat kiemelték a múzeum leltári szám nélküli anyagából. A leltárkönyvi bejegyzés szerint a nyereg készítési ideje a 16—17. század fordulója, készítésének helye ismeretlen. Adataink szerint kilenc ilyen típusú nyereg van a hazai közgyűjteményekben: a Néprajzi Múzeumban található négyen túl a szegedi Móra Ferenc Múzeum tulajdonában három, a Nemzeti Múzeumban pedig kettő. A részletes vizsgálat tárgyává tett nyereg készítési idejének és helyének meghatározásában az alkalmazott díszítőornamentika és az ábrázolásmód, valamint azoknak magyarországi analógiái nyújtottak segítséget, a kutatást végző restaurátornak. Ezek szerint: „A kor megállapításához a hátsó kapán megjelenő kagylós dísz ad támpontot. A 17. század eleji ornamentikákon ezek még csupán domború köröcskék, kinyílásuk és kagylós dísszé alakulásuk megközelítően a 18. század közepén történik meg, és a rokokóban teljesedik ki. Jelen esetben az ívekből — kihagyva a köröcskéket — íves, kagylós dísz lesz (...) A hátsó kápakanál hadijelvényei jellegzetesen kuruckoriak. Az egyik ábrázolt puskán szurony van, amely 1697-ben szerepel először a zentai csatában, ennél korábbi nem lehet. Az ornamentika alapján pedig az 1750-es évekre tehetjük a nyereg készítésének idejét... Az ábrázolásmód és az elemzett hasonlóságok felvetik a kérdést, vajon céhes készítmény-e? A céhkataszter szerint nyergünk lelőhelyének vidékén, Késmárkon 1614-ben, Lőcsén pedig 1592-ben említenek nyerges céhet, Rozsnyón pedig 1604-ből ismerjük a kardkészítőklakatosok— nyereggyártók közös céhét. Rimaszombatban nyereggyártókról tudunk 1516-ból. Egy 1774. évi statisztika szerint a szabad királyi városok közül Lőcsén nincs nyerges, Késmárkon csupán két fő, Eperjesen pedig hatan voltak. A céhiratok, limitációk közül számunkra bizonyító erejűnek hat az 1706-os rimaszombati: Nyereggyártók mive limitatioja. „Egy jó csontos veres bőrrel borított oldal bőrös és vánkusos nyereg Csont nélkül való veres bőrrel borított oldal bőrös és vánkusos Karmazsinnal borított csontos nyereg, ha az ember ad karmazsint hozzá. így Rimaszombat lehet a készítőhely" (TORMA 1979: 172— 173.). A nyergek alaki—formai megjelenésükben, kiképzésükben többnyire utalnak használatukra, alkalmazásuk körülményeire. Minél egyszerűbb a nyeregváz és a nyereg felszereltsége, annál bizonyosabb, hogy köznapi felhasználásra készült, esetenként kifejezetten egy bizonyos munkavégzésre. Minél igényesebb, díszesebb és tartozékokkal gazdagabban felszerelt egy nyereg, annál valószínűbb annak sajátos körülményekhez, speciális funkciókhoz, ünnepi alkalmakhoz kapcsolódó felhasználása. Az eddigi kutatások és a leggazdagabb, illetve a legrangosabb közgyűjtemények anyagát feldolgozó vizsgálatok alapján (FRECSKAY 1912, FÜVESSY 1996; FÜVESSY 2002; GRÁFIK 2000a; GRÁFIK 2000b; GRÁFIK 2002a; K. KOVÁCS 1981; PALÁDIKOVÁCS 2001; TEMESVÁRY 1995; U. KŐHALMI 1972) tehát megállapíthatjuk, hogy nyergünk keleti kulturális örökségünk része, mely a Kárpát-medencében történt megtelepedést követően bizonyos belső fejlődésű folyamaton ment át. Ennek eredménye a
