Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
A tradicionális közlekedésről - Gráfik Imre: A magyar nyereg és használata
magyar nyereg, s annak legelterjedtebb változataként a tiszafüredi nyereg - a használatból való kiszorulásáig — parasztságunk köznapi életében és ünnepi alkalmaiban is megbecsülés tárgya volt. A díszített, illetve dísznyergek pedig féltett, valóságos családi ereklyék voltak a nemesség és az arisztokrácia körében. A magyar nyereg kutatása azonban nem tekinthető lezártnak. Az új-, illetve legújabb kori lovaglási igények nyeregszükségleteinek kielégítése kapcsán felerősödött szakmai érdeklődés több tipológiai és nyeregrekonstrukciós kérdést is felvetett. Egyes vélemények szerint ezek kapcsán indokolt a régészeti, történeti és néprajzi anyagra épített nyeregtipológia finomítása. A kérdés felvetői a következőképpen fogalmazzák meg kiindulási pontjukat, törekvéseiket és következtetéseiket: „a tiszafüredi nyereg a magyar nyereg egyetlen és kizárólagos őstípusaként (és egyszersmind a világ legtökéletesebb nyergeként) került be a köztudatba. Jelen dolgozatunk egyik nem titkolt célja, hogy a készítési és használati tapasztalatok alapján a tiszafüredi nyerget — értékei elismerése mellett — megfosszuk kizárólagosságától, és helyére tegyük. A nyeregkészítéshez és egy tervezett nyeregmonográfiához végzett múzeumi adatgyűjtések irányították rá a figyelmünket, hogy a magyar parasztnyergeknek a közismert tiszafüredi típus mellett más típusai is léteznek, amelyekről irodalmi adat csak igen kevés van, vagy egyáltalán nincs. Még árnyaltabb képet kapunk, amikor vizsgálódásunkat kiterjesztettük a 19. század előtti főúri nyergekre is" (MALYA-SZÖLLŐSY 2000: 431.). Az elgondolkodtató, de nem minden vonatkozásban meggyőző okfejtés szerint a magyar nyergek körében négy főbb típus különböztethető meg, melyek nem annyira alapvető szerkezeti felépítésükben, mint inkább több—kevesebb részletben, például az összeillesztési módban, az áthidalás megoldásában mutatnak eltéréseket: 1. fűzött kápájú, farbőrös nyergek (jellegzetesen az úgynevezett tiszafüredi nyereg), 2. csapolt kápájú, farbőr nélküli nyergek (erdélyi nyergek), 3. csapolt, ragasztott kápájú, farbőrös nyergek (csontos nyergek), 4. faboltozatos nyergek (az úgynevezett szart nyergek). A felállított tipológia - véleményünk szerint - néhány vonatkozásban további pontosításra szorul. Anélkül, hogy túlzottan belemennénk a részletekbe, kérdésesnek tarjuk, hogy valódi alaptípusokról van-e szó, vagy az 1-3. pontban elkülönítettek esetében csupán altípusokról, különös tekintettel a lehetséges technikai-technológiai megoldások előforduló kombinációira. A 2. csoportba soroltakra nézve a Néprajzi Múzeum gyűjteményében vannak ugyan példák (ltsz.: 15164, 86646, 88369, 88372), de néhány esetben előfordul a farbőr is, s nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy későbbi kiegészítésről van-e szó (ltsz.: 38945, 68.122.5), vagy más esetben egyszerűen csak hiányzik (ltsz.: 38946). Ezzel szemben az úgynevezett faboltozatos nyergek meglétét, illetve elterjedtségét sem a recens anyagból, sem a népi—paraszti (köznépi) nyereghasználatból nem tudjuk meggyőzően adatolni. A hagyományos farbőrös nyergekkel szemben megfogalmazott kényelmetlenség, azaz az első kapának a combok feltörésére vonatkozó megállapítás esetében a szerzők megfeledkeznek a paraszti hátalásban (is) általánosnak tűnő gyakorlatról: a nyergen átvetett báránybőr használatáról. A tiszafüredi típusú nyergek ülésének bizonytalansága, azaz a lovas testsúlyának illetve súlypontjának a ló hátán, illetve a hátalást szolgáló nyergen való eloszlása megítélésében pedig a szerzők is idézik a kiegyensúlyozás ismert megoldását: a ló hátán az úgynevezett előrébb nyergelést (MALYA-SZŐLLÖSY 2000: 433). Mindezeken túl további tényezőket is figyelembe kell venni. Egyrészt a hagyományos könnyűlovas-nyergelés során a
