Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
A tradicionális közlekedésről - Gráfik Imre: A magyar nyereg és használata
4. Végezetül, mintegy az előzőeket kiegészítendő, a nyeregvázakon, és a felszereltségen alkalmazott díszítő eljárások és technikák eredményeként megfigyelhető díszítmény jegyek, elemek, motívumok, illetve azok rendszere is utalhat sajátosan magyar jellegre. A nyergek alakulástörténetének vizsgálata (GRÁFIK 2002a) azt mutatja, hogy a málházásra, és a hátalásra szolgáló nyergek fejlődésében általánosságban véve négy alapvető típust különböztethetünk meg: • párnanyergek, • kapás—talpas/deszkás szerkezetű nyergek, • villás—deszkás/léces felépítésű nyergek, • egyéb nyereg változatok. E főbb alap-típusokon belül természetesen bizonyos átmeneti változatok, és egyedi megoldások is megtalálhatók, illetve megfigyelhetők. Kutatásaink és vizsgálódásunk alapján úgy tűnik, hogy a bizonyíthatóan a magyarság által használt nyergek alapvetően a kápás-talpas szerkezetű alap-típusba sorolhatók. E kétségtelenül keleti (ázsiai) eredetű és fejlődésű nyeregtípus karakteres példányait már a honfoglaló magyarság régészeti anyagában is kimutatták (BÁLINT 1974; DIENES 1972; LÁSZLÓ 1943; MESTERHÁZY 1983; RÉVÉSZ 1993; TÓTH 1974). Aszerint, hogy egy nyerget málházásra vagy hátalásra, lovaglásra használtak, lényeges különbségek mutatkoznak a szerkezeti felépítésükben. A Magyarországon használatos terhelő—nyergek leginkább a juhászok körében figyelhetők meg. Legelterjedtebb változatuk az ún. tergenye, mely egyaránt lehetett nyeregkészítő vag)' ügyes kezű faragó ember munkája. A tergenye szó, illetve tárgynév magyarázatát a néprajzi irodalom az alábbiakban adta meg: „Jelentése 'teher'. Pásztoréleti leírásokban a juhászat keretében szoktunk találkozni a tergenyés szamár, tergenyés nyereg kifejezésekkel (képe: Magy. Népr. II. 272). „A tergenye — úgy látszik — az Alföldre szigetelődik. Azt hisszük, magyar szó: olyan képzés a terh, teher névszóból, mint verhenyő v. derhenyó a vér-bői és dér-bői" (MNy XXIII. 9.). „Tergenye, ein technischer Ausdruck des Hirtenlebens (ein mit tergenye versehener Sattel, Esel) schliesst sich das Wort teher = Last an" (BÁTKY 1938: 238, 243.). A terhelő nyergek egy másik változata, melyet már öszvéreken, lovakon használtak, az ún. fahordó kerezs. A tergenye és a kerezs szigorú értelemben véve nem is nyereg, hanem egyfajta nyeregszerű, teherhordásra alkalmas keret. Alkalomszerűen és bizonyos speciális munkavégzéshez kapcsolódóan valóságos nyergeket is lehetett teherhordásra használni. Ez esetben a nyeregváz egyszerű és csak a teherhordáshoz elengedhetetlenül szükséges felszerelés tartozik hozzá. Erről olvashatunk a torockói szén, illetve vasérc szállítás ismertetése kapcsán: „A bányafát a lóháton átvetett kerezzsel, a vasércet párosan föltett mogyoróvesszőből font vékás kassal (2 véka = 1 lókő), a szenet pedig a háromszor nagyobb szénkasokkal (6 véka = 1 lószén) szállították. A gúzzsal egymáshoz kötött kasokat felpokrócozott és szügyelős, farhámos, hevederes fanyereggel fölnyergelt lót hátán vetették át" (KÓS 1972a: 58-59.). A hátalásra szolgáló, lovagló nyergek köréből az ún. patrac (vagy más néven priccsnyereg) valójában egy archaikus nyereg típusnak, a párnanyeregnek a 19-20. századi változata. Az 1910-es évek közepéről származó néprajzi leírás szerint: „A csikós egész a legújabb időkig szőrén ülte meg a lovát. Ha azonban hosszabb útra, lókeresni, vagy vásárra ment, felnyergelte lovát (...) A kengyelhez tartozó nyeregnek az őse nem fa, hanem a (...)
