Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)

A tradicionális közlekedésről - Kemecsi Lajos. Az észak-dunántúli paraszti járműkultúráról

is amely az összes hagyatéki vagyontárgy között részletesen felsorolja a műhely teljes berendezését és szerszámkészletét is. Ilyen például az oroszlányi (Komárom megye) Pavelka Jánosné 1821-ből származó hagyatéki jegyzéke.

15 A 79 tételes lista az értékek - bár használt szerszámokról, eszközökről van szó — megadásával, értékes forrása a kovácsmesterség kutatásának. Az észak-dunántúli területről származó inventáriumok összevetése más területről származókkal, igazolja a mesterség eszközkészletének egységességéről írottakat.'

6 A hagyatéki leltárak adatainak sokrétű felhasználása - a mesterek anyagi viszonyainak, berendezési, gazdálkodási tárgyainak vizsgálata - egyes esetekben más forráscsoportok, így az árszabások kutatásához is nyújthat támpontokat. Különösen az inventáriumokban „új" jelzővel szereplő alkatrészek becsűje vethető össze a központilag szabott árak mértékével. A kocsigyártó mesterségre vonatkozó árszabások értékét már korán felismerték a kutatók. A kisalföldi megyék 18. századi árszabásait felhasználva Paládi-Kovács Attila írt eg)' elemző, forrásközlő tanulmányt a korabeli paraszti járművekről. A publikációkból világosan látszik, hogy a 18. század közepétől a kocsialkatrészek vasalásának mértéke növekedésnek indult, s ez a folyamat a 19. század végén felgyorsult. Az árszabások vizsgálatával a termékek struktúrájának változását és a táji jellegzetességek feltárását is megkönnyíthetjük. A különböző történeti forrásokban, leírásokban szereplő kistáji típusok megkülönböztető jegyei azonban nem alkotnak egységes rendszert. A táji jellegzetességek feltárásához elengedhetetlen a néprajzi terepmunka, melynek során a meghatározó alkatrészek jellemzőit megismerhetjük. A játengely—vastengely váltás folyamata összefügg a korszerű járművek iránti igény növekedésével. A járművek kerekeinek méretei fontos információkat hordoznak. A táji különbségek az átmérőben, a küllők számában, méretében és a ráf szélességében jelentkeznek. A helyi talajadottságok mellett a tradíció is befolyásolja egy—egy táji típus kerekeinek a jellemzőit. Szintén jól feltárható táji különbségeket mutatnak az oldal kitámasztási módjának változatai. A 20. század elejétől a lőcsös kitámasztás a legelterjedtebb az Észak-Dunántúl településein. Ezzel a magyar nyelvterület túlnyomó részéhez hasonló kép alakult ki. Ezt a képet azonban árnyalja, a táji típusként ismert győri vagy szabadhegyi kocsi, amelynek elől—hátul rakoncái voltak, és a vegyes kitámasztás (elöl rakonca, hátul lőcs) elterjedtsége. A vegyes oldalkitámasztású járművek elsősorban a síkhatárú falvak jellemzői maradtak. A nagyobb igénybevétel magyarázhatja a hegyvidéki nehezebb fuvarokat végző kocsik általános, lőcsös megoldását. A vaslőcs használatánál is kimutatható területi eltérés. A második világháború után a Gerecse vidékén csak kivételes esetben használtak vaslőcsöt, míg a Szigetközben vagy a Csallóközben gyakorta előfordult. Az észak-dunántúli terület négykerekű járműveinek sajátosságaként értékelhető az ívelt kocsioldal jellemző formájának elterjedése. A kistáji típus jellemzőjeként is előforduló ívelt oldal (nl. somorjai kocsin) mellett azonban megkülönböztető elemként szerepel a zápos, félig zápos, és deszkás oldal elterjedtsége is. A ún. félig zápos oldalnak, mint a hagyományos létrás és a zárt teli oldal közötti átmenetnek az elterjedése jellemzi az egész észak-dunántúli nagytáj járműkultúráját. Az észak-dunántúli terület járműveinek jellemzőinél a fonott kasok formája is értékelhető. A legelterjedtebb típus - a kád alakú forma - mellett egyéb változatai is ismertek voltak. A