Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
A 18. századról - T. Mérey Klára: Utak és hadiutak a napóleoni háborúk idején a Dél-Dunántúlon
T. MERE Y KLÁRA Utak és hadi utak a napóleoni háborúk idején a Dél-Dunántúlon 1 A szárazföldi utaknak — egészen a repülőgép feltalálásáig — elsőrendű szerepe volt a háborúk idején. Hálózatuk és állapotuk mindig is fontos volt a védekezés és a támadás során egyaránt. Ez az előadás, ezért nemcsak az utakról, az embereket összekötő, békés tevékenységüket — a közlekedést, a kereskedést, a tudásszomjat — kielégítő és elősegítő feladatukról, funkciójukról próbál számot adni, hanem arról is, hogy miként szolgálhatták ezek az utak a terület és lakosaik védelmét. A felhasznált forrás és jelentősége Az a forrás, amelyen előadásom alapul, 1810-1812 között, a hazánk területét is érintő francia háborúk „hullámszünetében" jött létre. Hadmérnökök járták akkor országunkat, akik a helyszínen szemlélték meg annak útjait, s megjegyzésekkel, javaslatokkal egészítették ki a táblázatokba zsúfolt, az utakkal kapcsolatos konkrét adatokat. I. Ferenc király 1806-ban elrendelt Második Katonai felmérés előkészítő anyagáról van szó, amelyben a pontos, a katonaság mozgatása szempontjából fontos adatokat hiányoló osztrák hadvezetőség által kikényszerített felmérés helyszínen papírra vetett adataival szembesülhetünk." Ez az előkészítő munka első szakaszában csak térképvázlatokat, hevenyészve készült feljegyzéseket tartalmaz, amelyekben azok összeállítói megbízható forrásokból szerzett, illetve — feltételezhetően - a területen élő egyházi és világi vezetőktől kapott adatokat tüntettek fel előre megadott szempontok alapján összeállított táblázatokban. Mielőtt e szárazföldi utak bemutatására térnék, röviden szeretném áttekinteni a „mintaként" vizsgálatra kijelölt Dél-Dunántúl akkori helyzetét. Közigazgatási egységeket jelöltem ki a közelebbi „szemrevételezésre": a Duna és a Dráva határolta Baranya, s két szomszédja: Tolna és Somogy, továbbá a Drávától a Balaton északi partjának kis részét is magába foglaló Zala megyét. Ennek a területnek közös vonása, ismertetőjele, hogy több mint 150 éven át részint török uralom alatt állt, részint állandó harcoknak kitett végvári terület volt. A régi lakosság nagyrészt elpusztult, s török kiűzetése után nemcsak a földek birtokosai, hanem a földet művelő lakosság is majdnem teljesen kicserélődött. A hajdani „őslakosságból" alig maradtak itt utódok. Viszont sok volt a betelepült: németek, horvátok, szerbek. S ahány népcsoport, annyi kultúra, szokásrend és hagyomány.
