Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
A 18. századról - T. Mérey Klára: Utak és hadiutak a napóleoni háborúk idején a Dél-Dunántúlon
A postaút hálózat karbantartására fordították a legtöbb gondot. Ezek az utak közvetlen kapcsolatot jelentettek a nyugattal, déli irányban a tengerrel, s ezáltal az ottani piacokkal és kulturális központokkal. Elsőként az tűnik fel, hogy ez a postaút hálózat mennyire ritka. Ennek magyarázatát nem nehéz megtalálnunk, csak az óriási árterületekre és erdőségekre kell tekintenünk. A négy megye postaútjai a terület peremén helyezkednek el, s nagyobb települések összeköttetését teremtik meg. A Bécsből érkező járatok Zalaegerszeg— Csáktornya-Nagykanizsa érintésével északi irányba fordulnak, s Marcali, majd a Balaton déli partja közelében fekvő Siófok után továbbhaladnak Észak-Dunántúlra. Nagykanizsáról a másik út Iharosberényen, Berzenczén át Szigetvár és Pécs érintésével haladnak Siklósra, majd onnan a Dráván át Eszékre. A postaút újabb szárnyvonala Mohácson át kapcsolódik a Budára vezető úthoz. Ez utóbbi út állomásai: Tolna megyében Szekszárd és Földvár. Nagykanizsáról pedig a Muraközön át Trieszt és a tenger felé volt kiépített a postaút. A táblázatok adatai még többet árulnak el az utak akkori állapotáról. Szemelgessünk ezekből néhány érdekességet. A két táblázat közül az egyik az utak fizikai állapotát, megközelíthetőségét, a különféle katonai alakulatok (gyalogság, lovasság és tüzérség) számára órákban megadott távolságát mutatja be. A másik táblázat az utak mentén élők számát, esetenként a foglalkozását is közli. Gondosan feljegyezték a háború esetén a lakosságtól elvárható szolgáltatások (szállás, termények, állatok — ló, igavonó és juh bontásban — valamint a kórházzá vagy raktárrá átalakítható épületek) mennyiségét és minőségét. Ezek a táblázatok akkor közvetlen praktikus, gyakorlati célt, az ország védelmét szolgálták, de ma már a múlt igazi arcát kutató történészek és néprajzkutatók kincsesbányájává váltak. A táblázatok adatait az alábbiakban nem kívánom ismertetni, hiszen ezt már több kiadványban részletesen megtettem,' csupán két fontos „tanulságát" szeretném kiemelni. Az egyik az, amely az utakat a kortársak szemével és szavaival teszi osztályozl)atóvá, még ha ezek a szavak nem is közvetlenül e munkálatok, hanem a megyei gyakorlat során jöttek létre, illetve a hivatalos leiratokban fogalmazódtak meg. A másik tanulság: az ismertetett utak akkori állapota, a hadmérnökök által javasolt javítások módja és lehetősége. A megyékben ekkor háromféle utat különböztettek meg: posta és kommerciális (kereskedő) utakat, kommerciális és transennális (szállító) utakat, valamint transennális és „communitáns" (községi) utakat. A Helytartótanács 1812. évi leiratával kapcsolatban egy Tolna megyei jelentés kitért arra, hogy a posta és kereskedelmi utaknak 12 öl (egy öl 1,9 méter, tehát közel 23 méter) szélesnek kell lennie. A kereskedelmi utak szélességét nyolc a községi utakét pedig hat ölben állapították meg, amelyeket mindkét oldalról fél—fél öl széles (tehát közel l-l méter széles) árkoknak kellett határolniuk. Ugyanakkor arra is vigyázni kellett, hogy az utak „be ne gyöpösödjenek", kemények maradjanak és a „kocsiknak 4 változtató csapásokra szolgáljanak." A katonai felmérés végzői azonban az utak akkori tényleges állapotáról hírt adva, DélDunántúl egész területén az utak keskenységét emelték ki a hivatalos jelentésekben. Igen sok helyen egy szekér szélességű hidakat említenek, tehát a járművek kikerülésére sem volt mód. Panaszolják sok helyen az oldalárkok hiányát vag}' keskenységét, a vizek rossz levezetését, illetve annak teljes hiányát. Az utak többnyire „a természetnek átengedettek", tehát nélkülözik a murvát, a kavicsot. Legtöbb gondot a szabályozatlan folyók árterei és a hegyi patakok okozták. A mérnöki javaslatok többnyire az utak rőzsenyalábokkal, dorongokkal való javítását tartalmazzák, amelyhez az anyagot a környező erdőkből könnyen be lehetett
