Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)

Gazdasági, hadügyi kérdésekről - Krámli Mihály: Az osztrák-magyar DREADNOUGHT programok

Ám ebből, valamint az alapkoncepció kialakításának elhúzódásából számtalan probléma adódott. A Stabilimentonak alig maradt ideje a részletes tervek kidolgozására, míg a 20 000 tonna nagyon kevés volt ekkora fegyverzethez. A tervek sebtében, kapkodva, menet közbeni módosítások garmadájával készültek. A vízkiszorítási korlát betartása miatt számos dolgot, például a vízhatlan válaszfalak kellő megerősítése, súlytakarékosságból elspóroltak. Torpedóvédelmük sem volt megfelelő, hiába adták át a németek kísérleti eredményeiket, a torpedófal mindössze 1,7 méterre volt a hajó oldalától. Ezeknek, valamint a konstrukcióból adódó rossz stabilitásnak (itt köszönt vissza a túl nehéz fegyverzet) döntő szerepe volt a SZENT ISTVÁN elsüllyedésében. Az elkészült csatahajók Mint ezt már hangsúlyoztuk, a dreadnoughtok ügye legalább annyira politikai és pénzügyi kérdés volt, mint műszaki. A tervek hiába készültek el, a haditengerészetnek nem volt pénze a hajókra. Az már 1908-ban is látszott, hogy a dreadnought-program a rendes költségvetésből nem finanszírozható, hanem rendkívüli hitelt kell igénybe venni. A hitel konkrét terve 1909-ben körvonalazódott, de a magyar politikai helyzet miatt abban az évben már nem tudták összehívni a delegációkat. Miután világossá vált, hogy ennek következtében 1910-re nem lesz pénz az új hajók építésére, a haditengerészet illegiüm lépésre szánta el magát. Háromhavi tárgyalás után a legfőbb kivitelezőkkel (Stabilimento, Skoda és Witkowitz) 1909. november végén titkos szerződést kötött két hajó építésének megkezdéséről, saját kockázatra. Ebben a haditengerészet garantálta, hogy a hitel megszavazása után átveszi a két hajót. E szerződés alapján, 1910 nyarán és őszén Triesztben megkezdték a később VIRIBUS UNITIS és TEGETTHOFF névre keresztelt hajók építését, miközben költségeik még meg sem volt szavazva. A delegációk végül 1910 végén tudtak először összeülni. Miután Ausztriában a politikai erők döntő többsége támogatta a dreadnoughtokat, a legfontosabb a magyar kormányzat és delegáció meggyőzése volt. Az alku már 1909 nyarán körvonalazódott. A magyar kormány ekkor már elvi beleegyezését adta a dreadnought-programhoz, de cserébe az. ipari megrendelések 1/3-át, illetve az egyik csatahajó magyar gyárban való építését kérték. Bár a haditengerészet igencsak aggódott a magyar gyártmányok minősége miatt — magyar tengeri hadihajógyártás csupán 1907-től folyt Fiumében - kénytelen volt aggodalmait félretenni, és politikai dimenziókban gondolkozni. A konkrét megállapodás megkötésére végül 1911 januárjában került sor. A 312 millió koronás hitelből ennek alapján a magyar iparnak 113 millió jutott, és az osztály negyedik csatahajóját is Magyarországon rendelték meg. Ezek után februárban a magyar delegáció is megszavazta a rendkívüli hitelt. A már két épülő csatahajó mellett Triesztben 1912 januárjában megkezdték a harmadik, a PRINZ EUGEN építését, és ugyanekkor kezdték meg Fiumében a SZENT ISTVÁN-ét. Az osztrák gyárban épülő három hajó építése jó ütemben folyt, míg a Danubiusnak számos problémája akadt a negyedik hajóval. A Triesztben készült három csatahajót a haditengerészet 1912-ben, 1913-ban és 1914-ben vette át. A VIRIBUS UNITIS volt a világon az első, hármas lövegtornyokkal szolgálatba állított csatahajó, mivel az olasz dreadnought, bár építését 1909-ben kezdték el, csak 1913-ban készült el. A SZENT