Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
Gazdasági, hadügyi kérdésekről - Krámli Mihály: Az osztrák-magyar DREADNOUGHT programok
A navalizmus 1904 körül érintette meg a Monarchiát, elsősorban Ausztriát. Ekkor, az első rendkívüli hitellel kezdődött meg a flotta intenzív fejlesztése, a haditengerészet költségvetése a következő évtized során az ötszörösére nőtt. Ezzel párhuzamosan a Monarchia és a legfőbb riválisnak tekintett Olaszország között egyre élesedő flottaverseny kezdett kibontakozni. A 20. század első évtizedének végén alapvetően két ok kényszerítette a Monarchiát dreadnoughtok építésére. Az egyik az olasz dreadnought-program volt, a másik pedig a hatalmi állás fenntartásának kényszere. A nagyhatalmi státusznak ugyanis ekkor már szükségszerű kellékei voltak a dreadnoughtok, különösen annak a fényében, hogy a Monarchiánál jelentéktelenebb államok is igyekeztek dreadnoughtokra szert tenni (a Földközi-tengeren Franciaország és Olaszország mellett a Török Birodalom, Görögország, Spanyolország és Portugália). Ugyanakkor a Monarchia volt a legkisebb tengeri hatalom — a nyolcadik a rangsorban — amely még megfelelő ipari—technikai háttérrel rendelkezett ahhoz, hogy saját tervezésű és gyártású dreadnoughtok építésére vállalkozzon. 1910 és 1915 között megépült a TEGF.TTHOFF-osztály négy csatahajója, melyek a Monarchia első, egyben utolsó dreadnoughtjai voltak. Számunkra, magyarok számára ez azért is jelentős, mert az osztály negyedik tagja, a SZENT ISTVÁN magyar gyárban, a fiumei Danubiusban épült. A Monarchia DREADNOUGHT tervei A Monarchia első dreadnoughtjai a TEGETTHOFF-osztály egységei voltak, azonban az osztrák-magyar dreadnought tervek jóval korábbra, 1905-re nyúlnak vissza. A cs. és kir. haditengerészet, bár fejlesztése az 1890-es években felgyorsult, anyagi tekintetben továbbra is messze elmaradt a legfőbb riválisnak tekintett olasz flottától (a többiről már nem is beszélve). A pénzügyi problémák ellenére 1904-ben a haditengerészet parancsnoka utasítást adott a következő csatahajóosztály tervezési munkáinak előkészítésére. Az olasz fölény ellensúlyozására e hajókat a korábbiaknál jóval nagyobbra és az erősebbre kívánták építeni, ezzel a császári és királyi haditengerészetben egyben minőségi ugrást végrehajtani. E szándékot híven tükrözi, hogy a tervezett hajók hivatalos munka-elnevezése megváltozott, és számozásuk újra kezdődött. A korábbi páncélos hajó megnevezés helyett az új tervek már csatahajó 1, 2, 3 név alatt futottak. Az egyik legfontosabb témában, a fegyverzet kérdésében abban állapodtak meg, hogy az új fejlesztésű 30,5 cm-es ágyú kerül majd beépítésre e hajókba, természetesen hagyományos elrendezésben. A tervezésnek ebben a fázisában, 1905. június 22-én érkeztek meg az első hírek az új angol csatahajó, a DREADNOUGHT tervéről. A tervező bizottság következő ülésén lényeges dologra került sor: az angol tervek hatására Ziegler sorhajókapitány és Popper főmérnök dreadnought típusú csatahajók építését javasolták. A részt vevő tengernagyok azonban ragaszkodtak a hagyományos típushoz. A bizottság 1905. november 4-i ülésén maga Rudolf Montecuccoli, a haditengerészet parancsnoka elnökölt. Bár Ziegler és Popper - a mérnökök - egy 8 db 30,5 cm-es ágyúval felszerelt hajó mellett tették le a voksukat, kisebbségben maradtak. Az új csatahajók kérdésében végül az elnöklő Montecuccoli döntött, kijelentve, azok fegyverzete 4 db 30,5 cm-es, valamint 8 db 19 cm-es ágyúból fog állni. Ez a döntés később annyiban módosult, hogy a 19 cm-es ágyúkat 24 cm-esekre cserélték, és a vízkiszorítást 14 500 tonnára növelték.
