Kaján Imre szerk.: Vásárhelyi Pál és a reformkori mérnökgeneráció (Budapest, 1995)
Molnár László: Svaiczer Gábor a reformkor nagy magyar bányamérnöke 31
MOLNÁR LÁSZLÓ SVAICZER GÁBOR A REFORMKOR NAGY MAGYAR BÁNYAMÉRNÖKE A SVAICZER család Svájcból telepedett át a XVII. század elején Magyarországra. A család többi tagja bányászkodott a Szepes-gömöri Érchegységben, az irattáraik mélyén régi bányaműveletekre utaló térképeket, dokumentumokat Őriztek. A Kárpát-medencében a XLX. század elején a bányaműveletek mélyebbre kényszerültek, a telérek kutatása bonyolultabbá vált, az ércben szegényebb bányatermékek feldolgozásához újabb eljárások - a kohászat és a kémia tudományos módszereinek - alkalmazása vált szükségessé. SVAICZER GÁBOR tanulmányait a Selmecbányái akadémián 1804-ben kitűnő eredménnyel fejezte be, majd hároméves tanulmányutat tett a Monarchia nagyobb bánya- és kohóüzemeiben. Első munkahelyén, Szomolnok rézbányájában felmérő munkát végzett, mégpedig a külföldi tanulmányútján beszerzett saját műszerével. A régi családi dokumentumok tanulmányozása után figyelme - a Kassától nyugatra 25 km-re fekvő aranyidai kimerülő arany-ezüstbányák felé fordult. Az érckibúvások gondos vizsgálata, a telérvonulatok pontos követése és a vetődések nyomozása révén felfedezte a környék új ezüst-, arany-, réz- és antimontartalmú érctelepeit. Az ércek feldolgozásánál az akkor még alig ismert klórozó-pörköléssel kombinált oldásos és foncsorozásos eljárást vezette be. Az ércfeldolgozó mű berendezéseit maga tervezte és házilag készíttette el. Aranyidai évei alatt mintegy 300 ezer tonna ércvagyont tárt fel. SVAICZERT 1818 tavaszán Nagybányára nevezték ki "pénzverde és bányaműszaki felügyelővé és bányabíróvá". Az 1347 óta művelt bányavidék viszonyai annyira leromlottak, hogy a bécsi udvari kamara a bányászat teljes felszámolásának gondolatával foglalkozott. Első intézkedéseivel egyetértést hozott létre a bányakincstár és a különböző hatóságok közötti évtizedes vitákban. Sorra vette a legfontosabb bányákat, geológiai ismeretei és tapasztalatai alapján új feltárásokat indított be. Veresvizen és Kereszthegyen új zúzóműveket állított üzembe. Felső- és Kapnikbányán új ólomfeltárásokat telepített. A kohók részére kedvező, ösztönző beváltási szabályzatot dolgozott ki. A részletes intézkedései - ma így mondanánk: komplex szervező tevékenysége - révén 1818 és 1834 között a környék nemesércbányászata megújult. SVAICZERT 1834-ben kinevezték az alsó-magyarországi kamaragrófság, az ország legnagyobb bányakerülete vezetőjévé. A bányaművelést teljesen új üzemi tervekre alapítva két altárót telepített: a Ferdinánd-altárót Körmöcön és az ISTVÁN FŐHERCEGRŐL elnevezett Magurkán. Az új feltárások nyomán megnövekedett ércek előkészítésére új ércmosó berendezéseket állított fel és saját szerkesztésű lökőszéreket épített a kohók üzemének megjavítására. A Selmec melletti Szélaknán 1834-ben korszerű, gépi verésű sodronykötélgyárat létesített. Gyökeresen módosította a bányák térképezésének módszerét. Sokoldalú munkássága mellett 1834-44 között igazgatója volt a selmeci akadémiának. Akadémiai igazgatásának tíz évében 1185 bányász-kohász-erdész hallgatót nevelt a reformkor egyre magyarosodó szellemében, akik közül PECH ANTAL, ZSTGMONDY VILMOS, SZLÁVY JÓZSEF és sokan mások részt vettek a szabadságharcban és 1867 után az ország ipara alapjainak lerakásában. 1845 januárjában halálos betegen nyugdíjba vonult. Bánya- és kohómérnökeitől, az alsómagyarországi bányahivatalnokoktól levélben búcsúzott, melyben "...tudományos és tapasztalatdús képzettségre és fáradhatatlan hivatali buzgalomra" intette őket. Öt gyermeke közül három tisztként vett részt a magyar nép 1848-49.évi szabadságharcában. 31
