Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)

V. RÉSZ. A vasuti tisztképzés

szül. gömörfigei Bodnár Irén. ZJ M—z egyetlen nő a magyar vasutasság közel százesztendős történetében, kinek férfiakat is meghaladó érdemei vannak. Az a huszonötesztendő, amit a vasúti tisztképzés központjában önzetlen és eredményes munkában eltöltött, a tisztképző tanfolyam igazgatóságának és a hallgatóságnak megbecsülhetetlen értéket jelentett. Ez a törékeny asszony a legerősebb láncszem a Mult—Jelen—és Jövő között, mert eltávozott igazgatók, tanárok és hallgatók ködbevesző hosszú sorának legalaposabb ismerője. Korán árvaságra jutott és önerejéből tanult. A létfenntartásban erős támasza volt édesanyjának és többi testvéreinek is. 1912. szeptemberben került a Vasúti Tisztképző Tanfolyam adminisztratív ügykörébe, ahol nemcsak irodai munkával, hanem az ifjúság lelkét művelve, mint kiváló pedagógus, a vasúti tisztképzés mestereinek legnagyobb segítőtársa volt. A hallgatóság igaz nagyrabecsüléssel gondol jótevőjére. Erre tanúskodik az alábbi megható líra, melyet a ceglédi lapból idézünk: Búcsú. (úrasszonynak szeretettel.) „Ceglédi Hírlap" Cegléd, 1936. május 24. Alig egy pár nap még, aztán százfelé hull Ez az örökké víg zajos férfihad... — S a padok támláján az a fehér tábla Nem jelent majd senkit, — újra szám marad.