Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)

V. RÉSZ. A vasuti tisztképzés

BF.RTRON JENÖNÉ Katedráról a katalógus-tábla Valamelyik papírkosárba kerül S a nagy tanteremre, meg a folyosókra A nyugalom s béke mély csendje terül. ... Szeptemberben jönnek újra sokan, mások. Minket elfelejt itt minden oly hamar, De mi innen sok-sok szép emléket viszünk, Amelyet az idő el so' sem takar. Emléket viszünk — ... egy kedves bájos arcot. Két jóságos, gyengéd, tiszta szép szemet... — Magunkkal viszünk egy törékeny kis asszonyt, Akit mindegyikünk egyformán szeret! Mindenünk volt nekünk, — reményünk, mentsvárunk, Mindig csak jót tett és áldott két keze Hány rideg tanári kezet állított meg: „Jó fiú" — „tanár úr" — legyen jobb jegye. És dolgozott mindig, akárhányszor láttuk Munkájában soha nem ismert határt. „Akarni kell! s mindent véghez lehet vinni!" Mondta és legyőzött minden akadályt. Valahányszor feljött hozzánk a terembe, Minden fiúhoz volt egy-két jószava, Nem bántott Ö senkit, mindenkit csak védett Maga volt a Jóság leszállt angyala. Egy kettőre és tanított minket: „Dolgozni és jót tenni mindenkinek, Önzetlenül s nem mert érdekük kívánja! Fiúk! azt akarom, hogy éljenek." S most alig egy pár nap, aztán százfelé hull Ez az örökké víg, zajos férfihad. — De Neked — Te szőke, kedves, kicsi Asszony, — Minden csengő szavad szivünkbe marad. És magunkkal visszük északra és délre Keletre, nyugatra, amerre megyünk, Hányatott életünk sok-sok bú' s bajában Maradjál Te mindig mentsvárunk nekünk! * * * Hosszú éjszakákon, — esőbe', viharba', Messze kígyózó acélsinek mellett Vörössapkás fiúk állnak, — s láthatatlan Két védőkéz lebeg mindegyik felett... — A Fáradt szemeket megsimítja lágyan, S fölmelengeti a fagyos kezeket, Valaki — egy Emlék szőkehajú Asszony Akit mindegyikünk nagyon szeretett! Budapest, 1936, V. Tass BucLanovich Andor.