Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)

II. RÉSZ. Az 1867. évi kiegyezéstől az 1904. évi vasúti sztrájkig

BAROSS GÁBOR az időben minden törvényjavaslatot be kellett Őfelségének mutatni. Ennek eredetileg az volt a célja, hogy a törvényjavaslatok alkotmányos elintézése után szentesítetni fognak. Baross egyik törvényjavaslatát be is terjesztette előzetes jóváhagyás végett a királynak. Erre, — jóváhagyás helyett — visszakapta azzal, hogy lépjen előbb érintkezésbe az osztrák kereskedelmi miniszterrel, minthogy ez az ügy Ausztriát is érdekli. (Már hogyne „érdekelte" volna a magyar iparfejlesztési törvényjavaslat Ausztriát is.) De Baross ezt nem vágta zsebre. Azonnal kihalgatásra jelentkezett a királynál és előterjesztette ellenvéleményét: „itt kizárólag magyar ügyről van szó" A király elismerte Baross igazát és előzetes hozzájárulását megadta.*) Baross a magyariparért mindent megtett. Egy alkalommal magához hivatta Rechnitz Bélát**) (a későbbi kormányfőtanácsos Magyar Ruggyantagyár vezérigazgatóját) és megígérte neki, hogy az államvasutak minden gumiszükségletét három éven át nála rendeli, ha egy magyar gyárat létesít. Rechnitz felbuzdult és így jött létre Baross ösztönzésére az első Magyar Ruggyantagyár. Az államosítások terén elhamarkodással vádolták meg. Pedig ez a vád alaptalannak bizonyult. Ugyanis azt vetették szemére, hogy az Osztrák-Magyar Államvasutak megváltásával várni kellett volna, mert kisebb összegért kerülhetett volna az állam birtokába, ha megvárják az 1895-ik évet, amikor is jogi kényszer alapján (az 1882-iki kiegyezés értelmében) előnyösebb úton szerezhettük volna meg a vasutat. Csak persze elfelejtették, hogy a megváltási évjáradék és az átvett vagyonértékek (9.600.000 + 165.085.000 frt) után mindössze 5.8%-ot fizetünk, ami alig több, mint az 1882 évben létrejött szerződésben kikötött 5.5% minimum, ezzel szemben a jó megváltásnak tekintett 1880-iki tiszai vasút részvényeseinek 7.5%-otfizettünk. Igaz, hogy a 0.3%. évi fél milliót tett ki, amit a minimumon felül fizetni kényszerültünk. De amit vesztettünk a révén megtérült a vámon, mert a megváltásnál egy másik minimummal is kell számolni és ez a hét évi átlagos jövedelmezőség, hozzáadva a forgalmi eszközök és anyagszerek becsértékét, mely tényezőket, ha figyelembe veszünk: a félmillió forint felülfizetést teljesen igazolja. Igaz, hogy a részvényesek itt is jóljártak, mert a rizikóval járó üzleti haszon helyett, egy átlagos jövedelmre alapított emelkedési lehetőséggel tiszta járadék birtokába jutottak, de az állam kétszeresen járt jól. Ugyanis a zóna-rendszer jótéteményére nem kellett *) Báró Szterényi: „Régmúlt idők emlékei". Bp. 1925. Pesti Kőnyomda, R.T. **) Dr. Halmos István: „A százéves vasút." Rechnitz visszaemlékezése. 327