Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)
Miklós Imre: A szerző az olvasóhoz
A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ legvilágosb okoknak sein engedő gőgjében».... Mindezt Széchenyi István gróf, a legnagyobb — Kemény Zsigmond báró szerint a leghívebb magyar írta és mondotta és a lelke mélyéből hozzátette: «.Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a fellámadási erő». 1) De van egy ősi végzetünk is. Mi mindig azt tartjuk emlékezetünkben, — amit régesrégen el kellett volna felejtenünk. De egész biztosan elfelejtjük azt: amire viszont emlékeznünk kellene. Ennek a kritikai történelemnek a célja tehát az, hogy az emlékezésünkben észlelhető — visszásszálakat, a vasutas múltra nézve rendbeszedje. A történelem igazságos, tárgyilagos és pártatlan. Nem szeret és nem gyűlöl senkit. — A hőstisztelet, a megillető helyére: az igazság mögé helyezi. Aki tehát, e szerény munkában egyesek ócsárolását, viszont mások égig való inagasztalását reméli, — nehogy csalódás érje, — talán olvasatlanul tegye félre a könyvet. Mert mindig voltak és lesznek tiszteletreméltó nagyjaink, kik hazaés emherszeretetükkel, mély tudásukkal, szorgalmukkal, tiszta erkölcsükkel és önzetlenségükkel — nekünk törpe utódoknak — példát nyújtottak és nyújtanak. De ezek is csak emberek és így nem mentesek az emberi gyöngeségektől. Talán a tömjénfüstöt teljes egészében hagyjuk meg az Úristennek. Viszont, az sem vitás, hogy voltak, vannak és lesznek a nagy vasutasközösségijén névtelenül, hangtalanul, szerényen és serényen dolgozó kicsinyeink is, — kiktől a kétlábon való járást és a puszta létezés «kedvezményét» — az Isten által adott életjogról nem is beszélve, — megtagadni nem lehel. Aki látta minden idők legnagyobb Máv. elnökeinek: Tolnay Lajosnak és Ludvigh Gyulának hatalmuk teljében, egykor igen nagv áhítattal elhelyezett portréját, egyidőben eltűnni a hivatali szobák faláról, —- annak a felejtésben elért haladásunk szédítő iramáról némi fogalma lehetett. De örömmel kell megállapítanunk azt is, hogy az osztályvezetők szobáiban ismét megjelentek a volt Máv. elnökök fényképei. Most már csupán az szükséges, hogv ne csak az igazgatók és osztályvezetők, hanem a kisebb emberek is megismerjék a közlekedési miniszterek és a Máv. volt elnökeinek működését. Eljusson a legutolsó őrházba is az arcképpel kisért ismertetés. Mert valljuk be őszintén, akármilyen áldásdús volt egyik-másik közlekedési miniszter, vagy Máv. elnök működése, — nyugdíjaztatása után: a vasutasság csakhamar elfelejtette őket. — Eltűntek a nagyok, eltűntek a kicsinyek is. Sírjuk behorpadt, fejfájuk D Szekfíí Gyula: «Három nemzedék» Bpest. 1922. «Élet» ír. és ny. rt. CG, 71. és 73. 1. 3
