Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)
Az öntészeti alumíniumötvözetek olvasztástechnológiájának fejlődése
rövidebb ideig hőn tartották, ezalatt a felszínre úszott a szennyeződések nagy része, majd az öntési hőmérsékletre hevítették és úgy öntöttek. Sokkal gyorsabb és hatékonyabb eljárás volt, és máig használatos módszer, a gázöblítéses módszer. Erre a célra először a veszélyes klórgázt használták, D. R. Tullis tollából olvasható 1928-ban az alumíniumolvadékok klórgázas gáztalanításról híradás. Lényege, hogy gázpalackból - kezdetben kvarccsövön, később vascsövön keresztül - klórgázt fúvatnak az olvadék fenekére. A felszálló klórbuborékba diffúzió útján bevándorol a fürdő hidrogénje, és ezzel sósavgázzá (HCl-gázzá) egyesülve hagyja el a fürdőt. Mindeközben a gázbuborékok magukkal ragadják a fürdőben lebegő oxid- és esetleges egyéb szilárd, nemfémes zárványokat is. A klóros gázöblítés igen hatékony, mert nemcsak fizikailag hat, hanem kémiailag is, hisz a hidrogénnel a klór sósavgázt képez. Erősen környezetszennyező és egészségkárosító eljárás azonban, ezért ma vagy tiltják, vagy igen hatékony gázelszívást és -tisztítást írnak elő. 1931- ben eme okok miatt W. Koch a klór mellett a semleges, és sokkal olcsóbb nitrogéngáz használatát javasolta, bár ez nem oly hatékony, mint a klór, mert csak fizikai tisztítóhatása van, kémiai nincs. 1933-ban K. Steinhauser az alumínium-kloridot (AICh) javasolta ugyanerre a célra, más sókkal keverve. Hatásmechanizmusa ugyanaz, mint az előzőeké, mert az A1C1 3 a fürdőben gőzzé válik, ugyanis már 183°C-on szublimál, vagyis gázfázisúvá alakul a cseppfolyós halmazállapot kihagyásával. A légtérbe így is sósavgáz kerül, ami a az előzőekben leírtak szerint környezetszennyező. És ezzel itt már eljutottunk a tisztítósókhoz. 1932- ben W. Leitgebei NaCl-NaF, KCl-NaCl-NaF, KCl-CaF 2 , ill. NaCl-CaF 2 sókeverékeket használt alumíniumforgács beolvasztásához fedó'(takaró)sóként és egyben tisztítósóként. Vajon miért éppen ezeknek a sóknak a keverékét, és miért nem a szilárd Al 2 0 3-ot oldatba vivő kriolitot (Na 3 AlF 6 )? Oka az, hogy a kriolit (jégkő) mint ásvány csak Grönland szigetén fordult elő, de a bánya sok évtized óta már kimerült. Azóta a kriolitot mesterségesen és drágán kell előállítani. Ezzel szemben az előbb említett négy sókeverékben lévő kősót (NaCl), kálium-kloridot (KC1), a folypátot (CaF 2 ) nagy mennyiségben bányásszák, csak a nátrium-fluoridot (NaF) kell mesterségesen előállítani. A tisztító- és folyósítósók összetételét az 1920-40-es években rengeteg szabadalom védte. Összetételüket az erre szakosodott cégek ma is titkolják, holott általában nincs bennük semmi újdonság. A '30-as években kezdték alkalmazni a termikusan bomló és ezáltal klórt leadó bór-trikolidot (BC1 3 ), a titán-tetrakloridot (TiCl 4 ) és a szerves szén-tetrakloridot (CC1 4 ). A BCl 3-nak, TiCL-nak ugyanekkor nemcsak gáztalanító, hanem szemcsefinomító hatása is van, mert a bomlásukkor felszabaduló bór és titán a szövetet is finomítja, és ezzel az öntvény szilárdsági tulajdonságait javítja. Az olvadékkezelés egyik speciális, de az öntészeti alumíniumötvözetek ipari elterjedésének egyik legjelentősebb tényezője lett a szemcsefinomítás, illetve nemesítés, ezzel ugyanis a szövetszerkezetet jóval finomabbá lehet tenni, s így az
