Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)

Az öntészeti alumíniumötvözetek olvasztástechnológiájának fejlődése

ötvözet mechanikai tulajdonságai kedvezőbbé válnak. A kis mennyiségben adagolt fémnátriummal, alkáli-fluoridokkal vagy stronciummal végzett szemcsefinomítást nemesítésnek nevezzük. Korábban (1910-1930 között) molibdént, krómot és kobaltot is adagoltak pár tized %-ban különböző alumíniumötvözetek szemcsefínomítására. Amint az előzőekben már említettük, a nemesítésre vonatkozóan a magyar Pacz Aladárnak m&r az 1920-as években jó néhány szabadalmát fogadták el több országban. (Megjegyzendő, hogy a nemesítést el lehet végezni más alkálifémekkel vagy vegyületeikkel is, de ezek lényegesen drágábbak a nátriumnál és sóinál.) Ma már tudjuk, hogy szinte kizárólag a NaF-nek (nátrium-fluoridnak) van szemcsefinomító hatása, a többi sónak nem, vagy alig! A fémnátriumot - petróleum alatt való tartás és letörlés után - 0,05%-nyi mennyiségben, alumíniumfóliába csomagolva, merítőharanggal nyomták le a 700-770 °C-os sziluminfürdőbe. A petróleum elbomlása sajnos hidrogénforrást jelentett, ezért a 30-40-es évektől inkább a NaCl-KCl-NaF sókeverékeket részesítették előnyben 680-750°C-on. Gyakran alkalmazták a kombinált nemesítést, amikor 1,5%-nyi nemesítősó után még 0,05% fémnátriumot adagoltak, mindkettőt merítőharanggal és alapos átkeveréssel. Tíz perc várakozás után önteni kellett, mert a nátrium hatása, kiégése miatt, lecseng. Az olvadékkezelések hatásosságát ellenőrizni kell. Az egyik ilyen, legegyszerűbb módszer az 1938-ban G. Gürtler által javasolt ún. „kiöntési próba", amelyet idehaza „pogácsapróbának" neveznek. A grafitból készült, nyitott tetejű formába öntött megdermedt alumíniumpogácsa felületéről az ötvözet gázossága ítélhető meg. Befurészelése után a próbadarabot eltörve, töreté ugyancsak a gáztartalomról ad kvalitatív képet, valamint a töret szemcsézete, finomsága a nemesítés fokáról (jóságáról) tájékoztatja az olvasztárt (46. ábra). Kissé korábban javasolta Pfeiffer a később Straube-Pfeiffer-készülékként köztudatba ment berendezést, melyet M. Bosshard ismertetett részletesen 1937ben. Egy evakuálható edényben lévő tégelyben megdermedő kis fémminta metszete az olvadék gázosságáról ad kvalitatív képet a megjelent gázhólyagok nagysága és mennyisége alapján. A 47. ábra a készülék elvi vázlatát szemlélteti, míg a 48. ábra a próbák gázossági fokát (0-4). A 49. ábrán látható, Y. Dardel által, az „elsó' buborék" elvén működő, 1948ban kifejlesztett készülékkel már jóval pontosabban, félkvantitatíve mérhető az olvadék gáztartalma, s így az olvadékkezelés hatásossága. A kis ellenállás-fűtésű kemencébe tesszük a vizsgálandó fémmel megtöltött tégelyt. Mindez a villanymotorral meghajtott vákuumszivattyúval evakuált vákuumtartályban helyezkedik el, amelyet a fedél zár. Elkezdik a szívatást. A fedélbe van beépítve az olvadék felszínét megvilágító lámpa. Az üveglappal lezárt betekintőnyíláson keresztül figyelik, hogy az olvadék felszínén mikor jelenik meg az első gázbuborék. Ebben a pillanatban a U-csöves vákuummérőn leolvassák a vákuum nagyságát, és az ábrán nem látható, az olvadékba merülő termoelemhez csatlakozó leolvasó műszeren a pillanatnyi hőmérsékletet. E két érték alapján egy nomogramból meghatározható az olvadék gáztartalma (félkvantitatíve). A mérés