Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)

Az alumíniumötvözetek készítéséhez és öntéséhez használt olvasztóberendezések fejlődéstörténete

A kemencetervezők az előbbi nehézségen okulva, csekélynek látszó módosítással léptek előre. Megtartva a fűtőcsatorna függőleges elrendezését, a fűtőcsatornát félkör alakúra képezték ki, amely így már sokkal jobban és könnyebben volt tisztítható. így jutott el pár év után U. Schwendler a 40. ábrán bemutatott egycsatornás (egyfázisú) kemencéjéhez, majd újabb néhány év múlva a kétcsatornás (kétfázisú) kemencéhez (41. ábra), amit a nagyobb alumíniumolvadék nagyobb mennyiségigénye váltott ki. E két típust aztán sok cég gyártani kezdte és még a 40-es, 50-es években is használatban voltak. Vajon mi az oka annak, hogy az indukciós kemencékhez képest egyszerű ellenállásfűtésű kemencék az előbbieknél később honosodtak meg. Ennek oka egyszerű! Ugyanis a műszaki életben használt tiszta fémeknek, (ebben a sorrendben: réz, alumínium, vas) jó a villamos vezetőképességük, azaz kicsi az ellenállásuk. És bár Baily Amerikában már 1918-ban alkalmazott nagy ellenállású keramikus anyagokat - mint a grafit, de főleg a karborundum (szilícium-karbid, SiC) -, de ezek az ellenállásanyagok üzemi kemencék gyártására nemcsak drágaságuk, hanem ridegségük, törékenységük miatt is alkalmatlanok voltak. Ezért a kohászoknak előbb igen súlyos problémákat kellett a fejlesztésben megoldaniuk, aminek a kezdeti sikereihez csak a 30-as, 40-es években jutottak: Az ellenállásanyagot huzallá, szalaggá kellett tudni alakítani; az anyagnak nagy olvadáspontúnak kellett lennie; a munka-, azaz az alkalmazási hőmérsék42. ábra. Stabil építésű ellenállás-fűtésű tégelyes kemence metszete